Pædictus Magister kiteríti kártyáit

"Pædictus Magister kideríti, hogy ki is ő valójában, és mit akar."

Sok mindenkitől elnézést kell kérnem.

Először is elnézést kell kérnem a Kedves Olvasóktól, akik eleinte talán elnéző türelemmel, majd valószínűleg egyre dühösebben olvasták szellemi ámokfutásaimat.

Elnézést kell kérnem a történészektől, történelemtanároktól és mindenkitől, aki szereti a valódi történettudományt.

Elnézést kell kérnem Imre hercegtől, a Névtelen Mestertől, Zrínyi Miklóstól, valamint az általam megvádolt Apor nemzetségtől, Henrik császártól és Bethlen Miklóstól.

És elnézést kell kérnem Anonymustól azért is, amiért a nevét bitorlom.

Mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy amit leírtam, a tudomány érdekében írtam. Rövid cikksorozatommal az volt a célom, hogy rávilágítsak arra, milyen csapdákba esnek bele az amatőr „történészek", összeesküvéselmélet-kreálók, rejtélyvadászok és titokmegoldók. Lássuk tehát, hogyan születnek az én cikkeimhez hasonló irományok.

1. Keressünk rejtélyt! Ha nincs, kreáljunk egyet!

A történelem tele van rejtélyekkel. Némelyikre számtalan hipotézis létezik, de sokat mai tudásunkkal, a források hiánya miatt nem tudunk megfejteni. A rejtélyvadászok azonban ott is titkot gyanítanak, ahol valószínűleg semmiféle titokzatos dolog nincs - mindössze egy félreértett utalás, egy hibás fordítás vagy szándékos csúsztatás. Az általam „megoldott" három rejtély közül Anonymus személyének kérdése valóban rejtély, Imre herceg meggyilkolása csak elmélet, melyet sem igazolni, sem cáfolni jelenleg nem tud a történettudomány, Zrínyi haláláról viszont évtizedekkel ezelőtt bebizonyosodott, hogy valóban baleset volt.

2. Hivatkozzunk arra, hogy valami „közismert tény"!

Ezt az eszközt igen gyakran alkalmaztam én is. Imre hercegről valóban „közismert", hogy önmegtartóztató életet élt, de ténynek semmiképpen sem nevezhetjük. Az önsanyargató, szent életű szűz királyfi legendája minden bizonnyal a herceg halála után alakult ki. Az, hogy valakiről egyfajta kép él a néphagyományban és a nemzet emlékezetében, még nem bizonyíték arra, hogy ez a kép igaz is. Számtalan ilyen „közismert ténnyel" találkozhatunk nap mint nap, Attila hármas koporsójától Széchenyi állítólagos meggyilkolásán keresztül az Ipolyon felvontatott cseh uszály történetéig.

3. Tegyük fel a kérdést: „Cui prodest?"

Vagyis „kinek áll érdekében?" A detektívregényekben általában ebből indulnak ki a nyomozók, és Sherlock Holmes vagy Miss Marple briliáns technikával be is bizonyítja, hogy ki volt a gyilkos. Több száz év távlatából ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Az, hogy valakinek haszna származott például egy király halálából, még nem bizonyítja azt, hogy ő gyilkolta meg. Sőt, azt sem bizonyítja, hogy a királyt egyáltalán meggyilkolták.

4. Hivatkozzunk forrásokra - de forráskritika nélkül!

Nos, ez az, ami leginkább megkülönbözteti a profi történészt az amatőrtől. A források ugyanis nem azért születtek, hogy a későbbi korok történészei számára információt nyújtsanak. A népösszeírások az adózó népet írták össze (tehát a nincstelenek és a nemeseket nem, és azokat sem, akiket az összeírók nem találtak meg), ezért nem lehet azokat készpénznek venni a korabeli lakosság számának megbecsléséhez. A levelekben szereplő információk sem mindig megbízhatók, hiszen tele vannak tévedésekkel, megalapozatlan pletykákakl és természetesen időnként szándékos hazugságokkal. Az emlékiratokkal még óvatosabban kell bánnunk: évtizedekkel az események után nem várhatunk el sem pontos adatokat, sem elfogulatlanságot.

5. Alkossunk egy tetszetős prekoncepciót!

Vagyis dolgozzunk ki egy elméletet, és csak azokkal a forrásokkal foglalkozzunk, amelyek azt alátámasztják, a többit ne is említsük. Természetesen munkahipotézise mindenkinek van, mielőtt elkezd dolgozni egy témán, de a kutatásnak éppen az a lényege, hogy az új források, adatok segítségével véleményünk lassan-lassan módosul, és az is előfordulhat, hogy hipotézisünket teljesen el kell vetnünk. A kutatás során találkozhatunk egymásnak ellentmondó adatokkal, de akkor az igazi történész nem a saját prekoncepciója alapján választja ki, hogy melyiket használja fel, hanem a forráskritika eszközeivel megvizsgálja, hogy melyik a megbízhatóbb.

6. Ne foglalkozzunk azzal, mit írtak a témáról korábban!

Érdekes, ebbe a (részemről szándékos) hibába magam is beleestem. Amikor Anonymus után nyomoztam, a tízkötetes Magyarország története című munkában megnéztem, említenek-e név szerint olyan magyarokat, akik Párizsban tanultak. Ott bukkantam rá Adorján mester nevére, majd rövid bűvészkedés után bebizonyítottam, hogy csakis ő lehet Anonymus. Remekművem megírása után beírtam az internetes keresőbe az Anonymus és az Adorján neveket, és nagy meglepetésemre azt láttam, hogy egy kicsit megelőztek: egy történész már 1899-ben felvetette, hogy Adorján lehetett a névtelen mester. Ez is azt mutatja, hogy mielőtt bármilyen témával elkezdünk foglalkozni, el kell olvasnunk lehetőleg mindent, amit korábban megírtak róla.

7. Nyelvészkedjünk!

Az amatőr történészek egyik kedvenc hobbija a történeti nyelvészkedés. Ezt maga Anonymus mester kezdte el, aki a földrajzi nevekhez talált ki történelmi alakokat. Én szegény Apor nemzetséget kevertem gyilkosság gyanújába. Pedig csak annyit tettem, hogy egy latin szótárban megnéztem a vadkan szót, hátha hasonlít valamilyen magyar névre. Szerencsém volt. Persze arról fogalmam sincs, hogy a középkori magyarországi latin nyelvben valóban az aper szót használták-e a vadkanra. Az viszont biztos, hogy Zrínyi korában a Dél-Dunántúlon az erdei szó vaddisznót jelentett.

8. Csúsztassunk, ahol csak lehet!

A csúsztatásnak ezernyi formája van. Ilyen a post hoc ergo propter hoc-féle érvelés, vagyis amikor azt hisszük (vagy hitetjük el másokkal), hogy ha két esemény egymás után történt, akkor feltétlen ok-okozati összefüggésnek kellett lennie. Ilyen az általánosítás, a bonyolult események leegyszerűsítése, az érzelmekre ható szóhasználat. Én szinte minden mondatomban éltem ezek valamelyikével.

A történelem - tudomány, de csak akkor, ha valóban tudományosan művelik. Természetesen vannak olyanok, akiknek nincs történelem szakos diplomájuk, mégis képesek olyan történelmi tárgyú munkákat írni, amelyek kiállják a tudományosság próbáját. És persze vannak olyan történészek, akik bizony időnként elkövetik a fent felsorol hibák némelyikét. Remélem, áltörténeti nyomozásaimmal és mostani önleleplező cikkemmel sikerült a Kedves Olvasóknak megmutatni, hogy mi a különbség az igazi történettudomány és a dilettáns áltudományos okoskodás között.

Pædictus Magister azonban nem vonul vissza végleg. Hamarosan ismét lecsap, és ezúttal olyan rejtélyt old meg, amely minden olvasó szívét megdobogtatja.

Pædictus Magister