1492, avagy a képtelen képregény

"Beszámoló kaliforniai telelésemről. Kissé naplószerű, kissé blogszerű, de mindent a szemnek. "

Január 13-án, pénteken megérkeztem (ebben nem vagyok babonás), itthoni idő szerint este kilenckor, ottani szerint délben. A vámnál, útlevél-ellenőrzésénél minden rendben volt, a kint élő magyar vendéglátóm is várt már a kijáratnál. A hosszú út megviselt, nem is kicsit, ez valószínűleg a színemen vagy színhiányomon is látszott. Aludni aludtam, de nem jót és nem eleget, de nem is számítottam jobbra. Aznap nem is voltam képes semmi másra, mint aludni (enni se, vagyis azt főleg nem).  

Másnap Napa-völgyben voltunk, nagyon szépen művelt szőlősgazdaságok (ranch-ek) között autókáztunk, aztán felszálltunk egy luxusvonatra, elegáns négyfogásos ebéd, hiperszuper, csak nem bírtam enni, mivel itt délidőben otthon éjfél van, és akkor még nem sikerült erre a rendre átállnom. Kínos is volt, gyönyörű és finom előétel, saláta, lazac lila krumplival meg vaníliafagyi meggyöntettel... és a felét otthagytam. Az út több mint három óráig tartott, közel 60 kilométert tettünk meg ezalatt, persze nem száguldozásra volt ez a vonat. Nagyon finom a chardonnay boruk, de a vörös cabernet sauvignon se kutya. 

Vasárnap reggel korán keltünk, kivételesen nem nehéz, mert már ötkor kidob az ágy, és a Yosemite Nemzeti Parkba mentünk. El sem hiszem, milyen szép, ha nem a saját szememmel látom. Köddel borított szerpentineken haladtunk, aztán kb. 1200 méter magasságba autózva elértük a hóhatárt, attól kezdve hatalmas, hóval borított fák közt haladtunk tovább, egyszerűen fantasztikusak az óriási sziklák, a kilátás, a jégkását hordó hegyi patakok, a vízesések (nem is akármekkorák)... Az úton még őzikéket is láttunk, először kettő, aztán négy, aztán megint kettő szaladt át előttünk, sőt meg is álltak nyalogatni az útra kiszórt sót (vén kecske is megnyalja a sót, meg a fiatal őzikék is, mint a példa mutatja). Egész nap ott csavarogtunk, részben kocsival, részint gyalog (ez utóbbinál a cipőm rendesen beázott, a zoknimból csavarni lehetett a vizet, de azért egy ideig még hősiesen bírtam). Fantasztikus, lenyűgöző, hihetetlen - nehéz szavakat találni arra a természeti szépségre, amit ott láttunk! Visszafelé még egy naplemente is kényeztette a szemünket.  

Hétfőn repülni voltunk, Cessna repülővel tettünk egy öböltúrát a San Franciscó-i öböl felett, átrepültünk az Angel Island, az Alcatraz szigete és a híres híd felett, alattunk volt a hol sziklás, hol homokos óceánpart, olvadoztam a látványtól a repülőben (és izzadtam, mikor néhány percig az én kezemben volt a kormány...).  

17-én a Muir Woods mamutfenyős-vörösfenyős erdőrengetegben csatangoltunk fel s alá, hegyen-völgyön és árkon-bokron át, mindvégig az államat keresve, mert az már az elején leesett e mesetáj láttán. Előbb a fából kirakott járdán sétálgattunk, aztán letértünk róla és be az erdőbe: kidőlt-bedőlt fákon át mászkáltunk, csörgedező patakon keltünk át, kisebb szakadékokon ugráltunk át, aztán elértünk egy vízeséshez meg egy hatalmas sziklához, ott feladtam („eddig és netovább"), így aztán nekiindultunk visszafelé (patakok, fák, sziklák, meredek lejtő, fák, patakok, sziklák, lejtő, fák...). Feljutottunk egy hegycsúcsra, onnan is mesés volt a kilátás, és pittyegésre lettünk figyelmesek: kolibrikat láttunk, egészen közelről. Meg ami kevésbé volt szívmelengető-derítő, egy morgás volt, akkor tudtam meg, hogy sakálok és hegyi pumák vannak ebben a rengetegben, szerencsére csak hallottam róluk, a személyes találkozást elkerültük... brrrr... Igaz, hogy ez nem a Yellowstone Nemzeti Park, de macilaci-stílusú, rajzfilmbeli kalapos őrök itt is voltak. Jól kifáradtunk és kiéheztünk, vacsorázni egy mexikói étteremben voltunk, a hoteltől kb. száz méterre, az út másik oldalán, és jó amerikaiak módjára oda is kocsiztunk. Egyébként az óriási távolságok miatt mindenhova csak kocsival lehet menni (még a legközelebbi tömegközlekedési eszköz, a BART is csak kocsival elérhető, ez a vicc, nem?).  

Csütörtökön Oaklandben voltunk, nem magában a városban, hanem egy repülőgép-hordozón. Ez egy óriási nagy, három focipályányi felületű hajó, amelynek a tetejére repülők landolhatnak (-tak, mert már múzeum). No nem én erőszakoskodtam, hogy ezt mindenképp meg akarom nézni, de egyáltalán nem bántam meg, ilyet másutt nem látni. Veterán tengerészek és pilóták szolgálnak most rajta, és ők vezettek körbe minket is, a tengerszint alatt lévő helyiségekben (ahol például huszonnégy katona lakott egy pici szobában; a kórházi részlegen, a konyhában, a tiszti szobában meg a motorházban) és a parancsnoki hídra és a navigációs helyekre is bemehettünk. Aztán fel lehetett menni a hajófedélzetre, ahova a repcsik szálltak le, onnan gyönyörű kilátás nyílt SF-ra és rengeteg nagy repcsit láttunk elsuhanni a fejünk fölött, hiszen nem sokkal mellettünk volt az öböl egyik partján az oaklandi, a másikon a SF-i reptér. Aztán még lementünk a hangárba, ahol volt egy kazal repülő, olyanok is, amilyeneket a filmekben látni (pl. a Top Gunban). Láttuk a repcsik liftjét, amivel 3 másodperc alatt fel lehetett emelni őket a fedélzetre (nem tudom, hány méter magasra, de nem kevés). No és nem elfelejtendő, hogy beleléphettem a Holdat megjárt Neil Armstrong első, ismét földi lábnyomaiba, mivel az Apollo-11 űrhajó a tengerre szállt le az expedíciója után, majd a Hornet vette fel őket. Hazafelé eltévesztettünk egy leágazást, de nem is kell rajta csodálkozni, mert egy picurka tábla jelezte az autópályát, aztán sehol több felhajtó, de semmi felhajtás: így még láttam az oaklandi kínai meg hispán meg néger negyedet is, nagyon tetszetős házak vannak, de este állítólag nem érdemes egyedül arra bóklászni. Nem is tettük ezt, hanem egy újabb kör után rábukkantunk az autópályára és spuri haza.  

Pénteken este voltunk repülni, láttam SF-t kivilágítva, gyönyörű fényei vannak a városnak, hihetetlen élmény volt és egy darabon még én is vezettem a gépet, először el se akartam hinni, hogy én kormányozok, aztán éreztem, hogy nem olyan egyenletesen megyünk, mint egy profi pilótával, és ez meggyőzött. Nagyon élveztem az egészet, máshoz nem hasonlítható érzés!  

Szombaton végre bementünk magába San Franciscó-ba is. Nyolc órát folyamatosan csatangoltunk. Először végigsétáltunk a kikötőben, láttunk nagy hajókat, a Pampanito tengeralattjárót, sirályokat, az Alcatraz szigetét, muzeális hajókat, megmostam a kezem a Csendes-óceán vizében, aztén cable carral (kábelvasút) mentünk be a belvárosba, ott is sétálgattunk-nézelődtünk, aztán bekeveredtünk a China Townba, a kínai negyedbe, ott bóklásztunk jó hosszan, még egy rendezvénybe is belebotlottunk (kínai énekes előadás, jaj, a dobhártyám). Végül este visszalyukadtunk a kikötőbe, fényképeztünk egy sort az esti fényeknél és hazautaztunk (közel háromnegyed óra az út kocsival, pedig egy közeli [értsd hatvan kilométer] városkában, San Ramon-ban laktunk).   Ezen a hétvégén rákattantunk San Francisco Cityre: vasárnap az egyik legnagyobb utcáján, a Van Ness-en sétálgattunk, megnéztük a pompázatos városházát (City Hall), arany a kapuja és a kupolája, csak úgy csillogott a napsütésben (ragyogó időnk volt, január 22-én egy kis pulcsiban sétálgattam). A városházával szemben volt a balett- és az operaház, azon a nagy utcán pedig elegáns üzletek, főleg autósok: Jaguar, Lamborghini, Rover meg olyan kocsik, amilyenek itthon nemigen rohangásznak. Láttam az Elm utcát, de rémálmot nem. Utána ismét kocsiba pattantunk és irány a Golden Gate híd: előbb áthajtottunk a túloldalára, akkor még nem is tűnt olyan hosszúnak. A túloldalon felmentünk a körkilátóba, ahonnan kilátás nyílik magára a hídra, az öbölre, Alcatraz szigetére, két másik hídra és a városra magára. És aztán elindultunk... és csak mentünk és mentünk és mentünk... Odafelé nem néztem, mennyi ideig tartott az út, de visszafelé igencsak erőltetett menetben (majdnem futva) közel háromnegyed órán át loholtunk. A másik oldalon megnéztük a kilátót, a kiállított kábeldarabot, amiből a híd épült. Tényleg piros a híd, nem olyan becsapós, mint az Eiffel-torony színe!   Hétfő ismét a Golden Gate-é volt, de most nem a hídé, hanem a parké. Ahogy igyekeztünk megközelíteni a parkot, tökéletesnek erős túlzással sem mondható navigálásommal, elhaladtunk a nevezetes Twin Peaks ikerdomb mellett. A Golden Gate Parkba belépve nem túl biztató látvány fogadott: mintha Woodstock költözött volna oda, kábultak, dobolók, táncolók, valahogy egyáltalán nem illettek a friss zöld pázsit és a színes virágok közé... Gyorsan át is vágtáztunk ezen a részen, és aztán ott a botanikus kert, a japán teakert, a sétányok. És miket láttunk: Mókusokat! És mennyit, csak úgy rohangásztak körülöttünk, egészen szelídek voltak, sajnáltuk is, hogy nem volt nálunk semmi mogyoróféle. Életemben összesen nem láttam ennyi mókust, egyszerre és ilyen közelről meg fõleg nem! Egész nap rövid ujjúban rohangásztam, délután szó szerint szaladgáltam: lementünk a Csendes-óceán partjára és majdnem megkergültem a látványtól, annyira hihetetlen szép volt. Cipő-zokni le, aztán usgyi a vízbe, csak térdig persze, hiszen itt is január van, de azért megmártóztam. Meg gyűjtöttem kagylókat, nem sok volt, de ilyen formájúakat még nem láttam, na igaz, eddig a Csendes-óceánt se.  

Kedden három órát repültünk egy Cessnával, a korábban már földközelből látott Yosemite Nemzeti Parkot néztük meg felülnézetből. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, de ez inkább valami fenséges látvány volt: havas-fenyős táj, sziklák, dombok, hegyi patakok, mindez ragyogó napsütésben. És amit csak utólag, a fényképekről vettem észre: láttuk a nagy vízesést is.

Szerdán a „City"-beli Pier 39-es kikötőben előbb az öbölparti akváriumban tátottam a számat, Tropicarium-szerű, ám jóval nagyobb és hosszabb átlátszó, víz alatti folyosón lehetett halakat és cápákat figyelni, sőt egy teremben még a rájákat meg a sokszínű tengeri csillagokat meg is lehetett érinteni. Majd jött a nagy kísértés: a Chocolate Heaven („csokimennyország"), barna, fekete, fehér, mogyorós, mandulás, karamelles, epres, vaníliás, hosszú, rövid, széles, keskeny, téglalap alakú, cigaretta alakú, csoki-gyorssegélyező sebtapasz alakú stb. csokik és mindenféle trüffelek tömkelege. Hah... Átsétálva a Fishermen's Wharf-on (bevásárlós-szuveníres, hangulatos kikötőrész) elértük a fókás szakaszt. Nem vicc, egy mólórészen fókák tanyáznak, de milyen sokan és milyen nagyok és milyen hangosan ugatnak (és milyen kellemetlen a szaguk)... Mintha vicceket csináltak volna, úgy ugráltak a vízből ki-be. Majd - hogy stílusosak legyünk - a Fishermen's Grotta következett, az estebéd-menü: crab, kis-főtt és nagy-rántott shrimp, lobster (ez utóbbi a homár, a két elsőnek nem tudom a magyar nevét, nagy valószínűség szerint rák). Odafelé nappali, visszafelé esti fényben kivilágítva egy méretes óceánjáró hajó mellett sétáltunk el. Ja, és ne feledkezzünk meg a San Franciscó-i Hard Rock Caféról, ahol többek között Madonna ruháját, Jimi Hendrix gitárját, Lenny Krawitz dzsekijét is őrzik.  

És hogy hogyan jellemezném egyetlen szóval a látottakat? Óriási.