"Kortárs művészetünk legnépszerűbb és a legszélesebb társadalmi tömegeket foglalkoztató ága a film. A bő fél évszázados filmgyártás már nemcsak esztétikai, de üzleti szempontból is maradandót alkotott. Art, kult vagy biznisz, honnan jön, merre tart a mozi?"

Míg a XIX. század végén a film fő értéke a mozgókép volt, (hiszen ez hatott az újdonság erejével) addig az idő múlásával, ahogy már mindenki számára szokványossá vált, ezt a főszerepet a művészi, technikai, manapság pedig egyre inkább az üzleti célok foglalták el.

Sokan sokféleképpen vélekednek, de egy biztos: a mai társadalmakban már nem a költők, festők és filozófusok „lobbizhatnak" legsikeresebben értékek, ideológiák és üzleti célok mellett és ellen, ahogy az, az emberiség kultúrtörténetének első ötezer évében bevált módszernek számított. Mondhatjuk némi túlzással, hogy a XXI. században Platón is inkább a filmet választaná, legalábbis ha tényleg hatást akar gyakorolni a kor egyénére és társadalmára. Mert kimondva, kimondatlanul, a legújabb kori művészetnek sem kizárólag a szórakoztatás a célja, bár egy nehéz nap után kétségtelenül kellemes beülni a moziba, s ekkor nem feltétlenül a hatalmas szociológiai tablókat, jellemfejlődéses műveket és elvont, már-már avantgárd „művészfilmeket" választjuk, hanem sokszor az, első ránézésre kissé naivnak, egyszerűnek, butácskának tűnő, de a kikapcsolódást maximálisan biztosító filmeket. De ha mögéjük nézünk ezeknek az olykor vidám, máskor szomorú vagy épp groteszkül szánalmas alkotásoknak, akkor is a naivitást látjuk?

Vagy inkább azt, hogy James Bond nem Trabival tép, hanem Aston Martinnal és nem csapolt sört kortyol, hanem vodka-martinit, a cowboyok is a piros-fehér cigijüktől olyan kemény legények és a tini nindzsa teknőcöknek sem a krumplistészta a kedvenc kajájuk, hanem a pizza? És ha te is olyan laza, kemény és zöld akarsz lenni, mint ők, akkor előtted a példa! Kijárhatod ingyen a menőség iskoláját, jobb, ha megragadod az alkalmat! Szembetűnő, hogy Hollywood alapvető célját, a hatásgyakorlást mennyire másféleképpen értelmezi rendező és rendező, vagy inkább rendező és producer. Jól tudják, hogy bár tudjuk, hogy manipulálva vagyunk, hogy mindenki utálja a pénzéhes filmeseket, azért bemegyünk a moziba, megvesszük a jegyet, (no meg a pop-cornt) mert szükségünk van csillogó-villogó példaképekre, s már nem is tudunk élni anélkül, hogy néha szembe találjuk magunkat az amerikai (és a magyar) álommal. A mai rendezők már képesek tökéletesen élni a vizualitásban és a kreativitásban rejlő lehetőségekkel, ez teszi őket sikeres és dúsgazdag üzletemberré.

A filmművészet nagy alakjai közül páran, mondhatni l'art pour l'art alkalmazzák a manipuláció elemeit. Ők nem akarnak a társadalomra hatni, csak az egyénre és a művészetre. Alfred Hitchcock a filmművészet egyik legnagyobb formaművésze. Filmjeinek szerkezeti motívumai, stíluselemei gyakran izgalmasabbak, mint filmjeinek tartalmi oldala. Nem gondolkodott különösebb morális végkövetkeztetésben, (bár a Psycho egyes elemei efelé mutatnak, gondolhatunk például arra, hogy a gyilkosságok nem egyformán megrázóak sem a hentes, sem a néző számára.) formailag viszont tökélyre vitte művészetét. Él minden manipuláló és hatáskeltő fegyverével, teljes művészi arzenáljával, amely olyan gazdag, hogy már az is halhatatlanságot biztosít a mesternek. Érdekes megfigyelni filmjeinek műfaji meghatározását. Gondolnánk-e például arra, (ha nem ismernénk a filmet) hogy a Psycho a thriller és a horror határán mozog az alapján, ahogy indul a mű. Tipikus amerikai nagyváros, tipikus amerikai szereplők, tipikus szerelmi sztori bontakozik ki az első képkockákon. Gondolkodhatnánk azon, hogy ezek a szereplők nyílván azonos körökben mozoghatnak Ewingékkal és problémáik is hasonlóak, bár kicsit hajaznak Scarlett O'Hara és Mr. Battler figuráira is.

Levonhatjuk a művészettörténetileg helyes következtetést: már megint egy dilis amcsi melodráma, ráadásul valamikor az özönvíz előtt készülhetett, Hitchcock egyik korai remeke, főiskolai vizsgamunkája az útkeresés időszakából és a 40-es évekből, a fekete-fehér képeivel és a meseautó mögé vetített tovafutó tájjal. Azonban ha nem adjuk fel elhatározásunkat a filmmel kapcsolatban és végignézzük, láthatjuk: a rendező alaposan átvert minket. Fel nem készített kicsi lelkünk a rágógumiból egészen hirtelen a vérpatakba pottyan át, s ez alaposan fel is zaklathat minket, de: hatást gyakorolt ránk, ráadásul újra szembesülhetünk vele, hogy naivak vagyunk és manipulálhatók, hadd ne mondjam: hülyét csináltak belőlünk, pedig elég egyértelműnek tűnt a dolog. Ennek a technikának is Hitchcock volt a legnagyobb mestere, nevét is tőle kapta: vörös hering.

A filmrendezők másik csoportja nem a tökéletes forma és az újszerűség igényével dolgozik, hanem a társadalom egészére próbál hatni. (pl.: Spielberg: Schindler listája, Ryan közlegény megmentése, Coppola, Scorsese stb.) Érzelmeket csikar ki belőlünk - olykor akaratunk ellenére - ezzel kialakítunk egyfajta véleményt hősein keresztül az általuk képviselt értékekről is. Ezesetben azonosulunk velük, nem szemlélődhetünk olyan objektívan, mint például a már említett Psycho esetén. Míg Hitchcock az értelmet, a tudatot befolyásolta, addig ezek a filmek az érzelmekre kívánnak hatni. Itt a hangsúlyt a sztorira és a jellemekre helyeződik, nem él a rendező filmművészetileg oly érdekes formaelemekkel, de jobban hatásvadász. Általában ezek a hatalmas sikerfilmek, az Oscar-várományosok, szereplőik a legnagyobb sztárok, a nézők pedig könnyes szemmel jönnek ki a moziból (bár nem mindegy, hogy a meghatottságtól vagy a röhögéstől folytak könnyeik). Elemei megtalálhatók a drámákban, vígjátékokban, sőt a sci-fikben is. Visszatérő motívumaik a nemzeti érzés, a globális ember legyőzhetetlensége, a halál, a diktatúrák.

Az ember tehát roppant manipulálható lény. Ennek fő oka egyébként az, hogy sablonok szerint élünk. Kialakultak bennünk olyan klisék, melyeket az első pillanattól fogva felismerünk - vagy felismerni vélünk - s tévedésünket a lehető legritkább esetben ismerjük el. Makacsul ragaszkodunk, akár tudat alatt is első benyomásunkhoz. Felületesen élünk, s a filmművészet fontos feladata az is, (manipulálásunk mellett) hogy rámutasson gyengeségeinkre. Azzal, hogy bolondot csinál belőlünk, feladata, hogy érzékeltesse: ha nekünk sikerül, másoknak is sikerülhet. És sikerül is.