"Goodbye to the village – énekelte egyik kedvenc bandám („az apokalipszis mizantrópjai”), a Killing Joke a nyolcvanas évek közepén. "

 

A minap végigsétáltam az éles, fehér napfényben szülővárosom főutcáján, és a sivatagi forróságban hőgutát kapott, haldokló platánok (ez a megkapó szépségű platánsor a főutca mindkét oldalán csodálatos hangulatot adott megannyi őszi napnak) halvány húgysárga leveleit bámulva be kellett ismernem: ideje búcsút vennem gyermekkorom terétől, szőlőnk cseresznyefáinak élénkpiros gyümölcseitől, az igazi zöldtől, a valódi azúrtól, a barátian meleg, sárgás napsugaraktól. Vár az egyre élhetetlenebb jelen. Goodbye to the town.

A szülői ház menedék. Anyám mindig szerette leengedni a redőnyöket, ha úgy ítélte meg, túlhevült odakint a levegő. Mostanság föl sem húzza őket, esetleg csak a konyhában. Egyébként szenzációsan működnek ezek a régi faredőnyök; gyermekkoromban (ébredés után az ágyban heverészve) folyton elkápráztattak a redőnyréseken átszűrődő, a függönyökön megtörő napfénycsíkok kiismerhetetlen hullámzásukkal, vibrálásukkal. Domonkos István Redőnyére gondolok: egy kisváros atmoszférája jobban olvasásra sarkall.

Idős tanárismerősöm, egykori beszélgetőtársam szeretett a város legkülönfélébb pontjaira elbiciklizni az előzetesen kiszemelt padhoz, letelepedett, elővette szatyrából Plutarkhoszát, és olvasgatott az árnyas fák alatt. A mostani kegyetlen hőség biztosan beszorította szobájába, élete vége felé a sol invictus megmutatja neki valódi erejét, ahogy kiszívja az erőt kedves fáiból, ahogy prezentálja számára a halál felé vezető utat, a felperzselt föld taktikájának végső verzióját.

 

A sötét nappaliban bámulom a tévét. Erdőtüzek. Ezek a lángok még a tévé képernyőjén keresztül is egyfajta dühödt, illúzióktól mentes realitásnak tűnnek.

Bátyám szerint viszont simán megússzuk, mert ez a kisváros a Tisza mellett éli mindennapjait. A tavaszi áradáskor össze kell gyűjteni a vizét egy hatalmas, mesterséges tó gátjai közé, a kellő méretű párolgási felület pedig képes lesz biztosítani a település, a környező fauna és flóra számára a túléléshez szükséges mikroklímát.

Apám délelőtt átmegy a lovakkal a Tisza túloldalára, talán szénát hoz a teheneknek. Hazaérve elújságolja, micsoda gerincbe hatoló, zseniális hűvösség fogadta a túloldali ártéri (ami körülbelül háromszáz-négyszáz méter széles) erdőben. Hirtelen azt hittem, más emberré lett az élmény hatására. Fontos tapasztalatnak éreztem: a vízparti erdők élhető helyek maradnak. Amíg túl sokan be nem tesszük oda a lábunkat.

 

Igazság szerint sosem gondoltam volna, hogy dél-alföldi kisvárosom végét a szétszáradás (egyszerűen kiszívja a színeit a nap), az elsivatagosodás jelentheti. A lakosoknak menekülniük kell. Inkább az elvándorlás-elöregedés-kiürülés forgatókönyvet vizionáltam egyfajta paranoid, védelmi reflexként: ha képzeleted filmszínházában levetíted magadnak (értsd – Peter Bogdanovich: The Last Picture Show) a vég fekete-fehér képsorait, könnyebb elviselni annak tudatát. Még akkor is kitartottam mellette, amikor szembesültem az ausztráliai Murray-Darling medence haldoklásáról szóló hírekkel. A népességcsökkenés ugyanis nyilvánvaló, mindazonáltal drasztikus, hervasztó tapasztalat (lemegyünk a gyerekkel a játszótérre, és egyedül vagyunk – nem tudom, miért, de szívszorító helyzet).

A XIX. század vége felé nagyjából huszonnyolcezer ember élt itt, nem számítva a környező tanyák népességét (dédapámék például 1928-ban költöztek be a városba). A rendszerváltáskor huszonkétezren voltunk, ma jó, ha tizenhétezer lakossal számolhatunk. Száz év alatt mínusz hatezer, tizenhét év alatt mínusz ötezer.

 

Ráadásul menthetetlenül elöregszünk. Az utcánkban körülbelül harminc porta van, plusz az időskorúak szociális otthona (gyermekkorom közönsége: mindig ácsorgott valaki a kapujában, és nézte, ahogy jönnek-mennek az emberek az utcán, köztük én), egyfajta elfekvő. A harmincból tizenhét házban hatvan vagy annál idősebb emberek élnek.

Egy telek üres, a rajta lévő ház még 1989-ben összedőlt. Egy ház lakói halála után az örökösök civakodása miatt elhagyatottan áll. A velünk szemközti épület valaha családi otthon volt, ma Jehova tanúinak Királyság terme. Hol vannak a fiatalok? Hová lettek?

A minap estefelé körbekerekeztem a várost, alig láttam fiatal arcokat. Ücsörgött pár a nagy park előtti sétány fehér padjain, néhányan jöttek velem szemben a kerékpárúton. Aztán hazafelé menet az utca piac felőli végén fölfigyeltem öt-hat kamaszra. Egy piaci, fémszürke bádogpadon lógatták a lábaikat. Beszélgettek. Együtt voltak. Meglepett.

 

Hová lettünk? Elmorfondírozok az általános iskolai osztálytársak sorsáról (1981-ben úgy háromszázötven elsős ült be a padokba hat iskolában, tavaly körülbelül száz ötben). Ballagás után soha többé nem ültünk le együtt, egy asztalhoz mindannyian.

Bundás Írországban él. Góci a szomszéd városban. Horváth Barbara és Vincze Zsuzsa Szegeden. Én Pesten találtam állást, Palatinus Zsolt, Kokszi és Cica szintén. Pölös Csabáról és Békáról nem tudok. Csóka talán Németországban él. Szabó Éva, Bús Hajni, Dányi Andi, Maszlag Márta, Kocsis Anikó, Tisza Edit, Túri Vera, Fűri Jani, Kása Roland, Csibe, NJI, Fekete Pista, Víkor Zsolt maradtak. Páli Zolival tavaly találkoztam az utcán. Előre szólt, ő nem fog kezet, mert neki koszos, majd törölgetni kezdte mindkét tenyerét a mellettünk lévő platánfa kérgébe. Az öccse később mondta, hogy összeomlott. Kádár Melinda súlyos lelki problémái skizofréniává terebélyesedtek. Állítólag becserkészték valami szektába, ami tovább rontott a helyzetén. Állapotos lett, gyermekét otthon szülte meg a fürdőszobában, majd elhantolta házuk kertjében. Nemrég szembe jött velem az utcán. Kezében szatyor. Köszönt. Visszaköszöntem.

 

Azokra gondolok, akik mégis itt próbálnak meg boldogulni (az osztály fele), ebben a földben akarnak majd elrothadni egykoron (az újság szerint a temetőnk lassan megtelik, új hely után kell nézni). Hogyan kell változtatniuk mindennapjaik ritmikáján? Mi lehet az esélye egy döglődő kisvárosnak, ha valamilyen csoda folytán mégis megpróbál szembeszállni a visszafordíthatatlannak tetsző folyamatok kíméletlen logikájával?

Bátyámnak biztosan igaza van. Minél több folyóvizet vissza kell tartani, és tárolni.

A mezőgazdasági, paraszti életforma (szántó, kaszáló, szőlő, állatok a háznál) ebben a formájában halott. Az a növénykultúra, amire épül ugyanis, képtelen tolerálni a radikális klímaváltozást, nem beszélve a szabadban munkával eltölthető idő csökkenéséről (délelőtt tíz órától délután öt óráig képtelenség lesz a tűző napon megmaradni). Kell egy zseniális kertész, növénynemesítő vagy botanikus (ha egyáltalán élnek még nem a géntechnológiában gondolkozó szakemberek közöttünk), aki megmondja, milyen (a mezőgazdasági áruértékesítési rendszerébe beilleszthető) növényfajok képesek megmaradni az új éghajlati körülmények között. Azt is ki kell találnia (a régi átlaghőmérséklethez és csapadékmennyiséghez szokott, városküllemi és parkesztétikai szempontból eddig előnyben részesített fafajok helyett), milyen fákat ültessünk. Árnyas, hűs erdők és ligetek nélkül bizonyosan meszeltek mindannyiunknak.

Az elsősorban vasbeton elemekből összerakott többszintes lakóházak könyörtelenül túlhevülnek, a bennük vegetáló szerencsétlenek pedig lassan megtébolyodnak (a klímaberendezés mint megoldás illúzió). Ideje letenni róluk, ami természetesen egy erősen csökkenő populációjú kisváros esetében korántsem képtelen igény. Vissza kell térnünk a száz évvel ezelőtti architekturális modellhez. Terüljön szét újra a település.

Megfontolandó a vályogfalas, nádtetős háztípus visszahozatala a köztudatba, hiszen annál kellemesebb lakótéri hűvöst egyetlen más háztípus sem képes produkálni a kinti forróság közepette. Ideje újra beszélni a hőséggel, a fölforrósodással szembeni puritán építészeti lehetőségekről.

Aligha lesz kíváncsi majd ránk bárki is (turisták, tőkebefektetők, politikusok), ezért egymás között kell megbeszélni a teendőket, az esélyeket, ezért kellenek új zárt, nyitott közösségi terek (a régiekkel nem állunk jól: az Ifjúsági Házat bezárták, a szabadtéri színpadot lebontották, az uszoda az uniós előírásoknak nem felel meg, aligha húzza sokáig, a könyvtár silány stb.), ahol a legkülönfélébb vélemények és ötletek találkozhatnak. Miért? A megmenekülés érdekében. A kocsma is megteszi, de most még utoljára jó lenne megpróbálni létrehozni egy ellenpólust. Valami fedett piactérszerűséget, ahol mindig összejönnének páran eredendően csak azért, mert a szabadba vágytak, aztán megindul a társalgás.

 

Mérlegelni kezdem az esélyeket. Az esélyei(n)ket: az előző bekezdést nyugodtan át is húzhatnám. Át is húzhatod. Persze. Egy nem politikai gesztus, ellentétben három-négy cselekvési irány fölvázolásával. Írói attitűd, ami nevetségesnek, sőt, eszelősnek tűnhet. Egy másik pozícióból olvasva azonban a fölsorolás eszelőssége az elviselhetőség kritériumává nemesül. Ajánlattételek, egyfajta méltóságot kölcsönöznek a kétségbeesettségnek. Vagy nem. Mégsem. Őszintén elmondom, mire is jutottam. A betelepítés híve vagyok. Egy teljesen ellehetetlenült afrikai faluközösség képzeletbeli átemelésén töröm a fejem, realitásba átfordulásán. Itt, ebben a sorvadó közép-európai kisvárosban megpróbálhatnák még egyszer anélkül, hogy szétszóródnának. Vonzó ajánlat? Aligha. Nem az idegenbeni újrakezdés esélyére van szükségük. Pedig annyi üres házikó, kunyhó, roskatag kalyiba áll a szőlőhegyen. Megkísérelhetnék újjászervezni önmagukat egy nem archaikus, de nem is túlracionalizált agrárközösséggé. Befogadásuk esélyeit persze nem a helyi populáció kirívó idegenbarátsága, hanem a féktelenül forrósodó éghajlat növeli.

Éltek közöttünk, még a kilencvenes években, háborús menekültek. A Zvornik környéki harcok mintegy hatszáz kárvallottját kvártélyozták be az akkor már évek óta üresen álló laktanya legénységi hálóiba. Közöttünk kellett eltölteniük a mindennapjaikat. Apám rendszeresen hívta őket alkalmi mezőgazdasági munkák elvégzésére. A leggyakrabban Izet jött hozzánk. Mindig dicsérte, amit a határban látott: „Szuper lucerka! Szuper kukurúza!” Lenyűgözte az itteni mezőgazdasági kultúra.

Végül elcsitultak a harcok, mehettek Nagyatádra, onnan pedig, némi parkoltatás után, vissza a szülőföldjükre. Újrakezdeni. Szedték a sátorfájukat, és még annyit se mondtak búcsúzóul: Goodbye.