Tájékoztató a túloldalról 2.

"Ezúttal elsősorban a túlparti (Vancouver-i) természet kicsinységeiről és nagyságairól lesz szó, illetve ezutóbbiak furcsa (bár szerintem érthető) viselkedéséről. És hogy miért a "Közélet és társadalom" rovatban? Kiderül..."

Vancouver, 3 hét után - módositások, kiegészitések

FAUNA

(Nos, ebben a percben, ahogy itt ülök a szobám szőnyegén a déli napfényben, megjelent az első rovar a rezidens életemben. Egy házipók, azt látom, hogy nem keresztes, de pontosabbat nem tudnék mondani róla. Ezt szégyellem. Olyan hazai kinézetű. És most felmerült bennem, hogy nem abból a dobozból mászott-e elő, amiben az imént érkeztek karalábék otthonról, mivel itt nem terem. Lehet, hogy a dobozból jött. Ez esetben egész más szemmel nézek rá... Időközben az egér alá bújt, majdnem agyonnyomtam a sorgörgetéssel.)

A szabadon mászkáló coyote, görény, meg mosómasa egész biztos, hogy csak mese volt. Ezzel kápráztatják itt a naiv európai turistákat. Ezt nézi ki belőlem a lakótársam. Hogy én majd napokig mászkálok a kertvárosban osonva, fürkészve, meghúzódva, nehogy elijesszem a szokásosan ott portyázó coyote-ot. Hát nem mászkálok többet.

Nincs új állat.

---

FLÓRA (de előbb némi városfekvés)

A legfontosabb új élményem a Vancouver mögött húzódó hegyekben ért. Ehhez azonban előbb még mellékelek egy rövid városfekvés-elemzést.

Nos. Vancouvernek van egy északi, egy nyugati, egy keleti, meg egy középső része. Hogy South-Vancouver miért nincs, az ugyanolyan talány nekem, minthogy miért nincs Budapesten Északi pályaudvar...

...a tájékozatlanságom elképesztő. Van dél-Vancouver, utánanéztem. Hiába, itt rendben mennek a dolgok.

Visszatérve: a belváros, a végében a Stanley-parkkal, egy félszigeten fekszik. Ez egy egész kicsi félsziget. Talán, ha tízszer-húsz utca. Körben beach van, és nem csak kiépített, hanem naturálisan húzódó is, ami lehetővé teszi a közvetlen mezítláb-tengerbegázolást. Már, akit nem ijeszt a négy fokos víz. Engem ijeszt, viszont szedtem kagylókat.

A Vancouver-i szabvány kagyló kékeslila színű és pen-drive nagyságú. Ezt azért írom, hogy ha majd száz év múlva egy urbanológus hallgató rátalál a beszámolómra a National Library-ben, akkor azonnal szemetszúrjon neki az emberteremtette mikrotechnológia teljesen feleslegesen fénysebességű fejlődése, abban a viszonylatban, hogy az anyatermészet milyen jól elvan az ő nagyjából változatlan méretű kis teremtményeivel... (Meg a nagyobbakkal is - ahogy lejjebb látható lesz mindjárt.)

A beach-en tehát kagyló, és homok van, és európai (nem-német ajkú) ember számára elképzelhetetlen tisztaság.

A tengerparti utcák általában luxus-rezidenciák: kicsit áramvonalas toronyházak üvegfalú lakásokkal, természetesen saját hűtő-fűtő-szabályozó rendszerrel. Az alagsorban uszoda, konditerem, szauna, szemszáj-inger. Én soha nem kedveltem a négy emeletesnél magasabb házakat, de el kell ismernem, hogy az üvegfalakon tükröződő árbócos-tengeres-hegyvölgyes-felleges háttérdizájn elfeledteti velem a részrehajlásomat. És ez áll a Downtown minden toronyházára, melyek közül természetesen a banképületek a legmagasabbak.

Az a szerencse, hogy kicsi ez a Downtown, és alapjáraton nem túlzsúfolt. Olyasmi, mint a mi ötödik kerületünk - nem-nemzeti-ünnepnapon.

---

FLÓRA (most már tényleg)

A belváros-félszigetről óriásméretű vizibuszok repitenek át az északi partra, ahol a Sziklás-hegység kezdődik. A helyi nyúlványok megvédik a várost a Kanada-szerte szabadon garázdálkodó sarki széltől. Itt tehát jórészt szélcsend van, ami számomra nagy élmény.

Vancouver Normafája: Capillano.

Busszal fél óra, a panoráma szédületes, erre rá is építettek gyorsan néhány kapcsolt látványosságot:

•-          egy függőhidat - egy olyan kötözött gyaloghidat, ami mozog, ha rálépsz, de nem kell félni sajnos, hogy lezuhansz, mert nagyon be van biztosítva

•-          egy indián mű-kegyhelyet, sok-sok frissen faragott totemoszloppal, és hangszóróból aláfestett szertartási dobszóval

•-          egy kisebb természetvédelmi kiállítást gyerekek részére, sok rajzzal, és így számomra is érthető angol nyelvű leírásokkal.

Itt, a Sziklás-hegységben még él néhány Douglas-fenyő - ami egy középmezőnyös mamutfenyő-fajta - nekem is sikerült találkoznom az egyikükkel, persze csak a tövével, mert a tetejét elnyelte a köd.

Ezeknek a mamutfenyőknek igen érdekes a növekedési ütemezése.

Vázolom:

Ki tudja, miért, úgy nőnek, hogy az első kétszáz évben csak 20-40 méterig. Itt megállnak úgy száz-kétszáz évre, mintha fel akarnák mérni a terepet, hogy vajon érdemes-e folytatniuk a növekedést...

És, ha úgy tűnik, hogy szú sem rág, szél sem dönt, ember sem fűrészel, akkor nekilendülnek, és 5-600 éves korukra elérik a versenymagasságukat - 80-100 méter körül. (A helyi gyerekek számára az amerikai szabadság-szobor a viszonyítási kép.) És így is maradnak, összébb már nem mennek, ha sikerül túlélniük a természet illetve a történelem viharait.

Akár ezerkétszáz évig is!

Sajnos, nem sikerül túlélniük: a kis képes kiállítás elmagyarázta nekem, - köldökmagasságban, így le kellett guggolnom hozzá - hogy gyarmatosító bácsik 1726-ban kivágták az utolsó matuzsálemi példányt, és 3 szerkezetkész faházat húztak fel abból az egy fából, ami (Aki!) épp betöltötte a hatszázadik születésnapját, tehát már túljutott a kétszáz évnyi kapunyitási pánikon, és fellélegezve vágott bele a kiteljesedés időszakába, a felnőttkorba... Ekkor estek neki a fűrészekkel.

Pech, nagy pech.

Főleg nekünk, kicsi, kérészéltű puhatestűeknek.

De legalább lett három ház, az is valami.

Az általam is látott fa - pontosabban a fa, aki engem is látott - most a legöregebb itt a környéken a maga négyszáz évével. A nekilendülésére tehát még várni kell, úgy kétszázat. Emiatt talán hajlandó leszek újraszületni.

---

Azt hiszem, egyelőre ez volt a legfontosabb mondanivalóm.

Minden más várhat.

Csak azt javasolhatom, hogy ültessetek cédrust. Az szárazságtűrő.

Nincs vesztegetni való időnk.