Groteszk

"Előszó:

Lecke azoknak, akik nem fogják fel, hogy pénzéhségük emberek lelki világát teszi tönkre. Lecke azoknak, akik elhiszik, hogy kutyából mégis lesz szalonna!
"

Franz Kafka Átváltozás című novellája jutott minap az eszembe. Ugyanazt a viszolygást éreztem, mint akkor, amikor tizenhét évesen ismerkedtem az irodalom eme remekével. Most viszont én viselkedem ebben az írásomban féreg módjára, ki vagyok én, hogy embereket megítéljek, hogy véleményt alkossak? Mégis közszemlére teszem. Megteszem...

Korai téli este volt, sötétségbe borult minden. A közeli hegyeket szentjánosbogárként ragyogták be a kivilágított házak ablakai. Az égen csillagok roptak táncot versengve, hogy megmutassák, melyikük ruhája ragyog szebben. A hold az utolsó szeletét illesztette be kör formájába. A szűk kis utca lámpása haloványan világította be az utat, mely az egyik nagy bevásárlóközpontot kötötte össze az úttal, mely hozzá képest óriásként tátongott. Ezen az úton indultam haza, alig várva, hogy újra otthonomban legyek.

Különös emberek, különös léptekkel haladtak előttem. Alacsony termetűek, találgatok - talán férj és feleség. Az erősebb alkat kótyagosan haladt az alacsonyabb előtt. Egyre közeledtem, s akkor hallottam meg a hangját a hátsó alaknak:
- Fiam, szedd a lábad, s ne bámuld a földet. A kincs nem itt van elrejtve az utcán, nincs itt semmi.
Gondoltam, hogy hosszú házasság után a feleség akár „fiamnak" is szólíthatja hites urát, afféle szójátékként, kedvességként, bár meglehetősen gorombán és megalázóan csengtek szavai. Az ember szótlanul haladt tovább. Lépése hol nehézkes, hol légies, néha ingatag volt, de semmiképpen nem volt nevezhető kiegyensúlyozottnak. Ruházata egyszerű volt, mintha csak valóban a fiától örökölte volna, aki most kamasz, s a szülő ráerőltette saját ízlésvilágát, ezért nem hajlandó felvenni, így megmarad neki. A kabát kissé nagy volt rá, idétlenül gyűrődött a csuklóján, a sapka, melyet a fején viselt akár egy apró óvodásé is lehetett volna, igaz egy ekkorka koponyához képest óriás fejére átalakítva. Az asszonyformán szintén vastag ruha volt évszaknak megfelelően, s szintén nagyobb méretű a kelleténél. Hóna alatt egy táskát szorongatott, mintha csak élete minden értelme abba lett volna elrejtve. Közben utolértem őket. Az asszony szóba elegyedett velem.
- Kedvesem! Nem veszélyes itt este egyedül sétálni? - kérdezte.
Válaszom egyszerű volt és kelletlen.
- Nem.
Már-már kezdtem szaporázni apró lépteim - kizökkenve addigi andalgásomból, éreztem minden szippantásnál, hogy tüdőm új erőt vett a friss levegő hatására, szívem ritmusosan vert, a távoli zajok relaxálni hívták agyam minden sejtjét -, amikor az asszony tovább kérdezett. Ahogy fej-fejmellet haladtunk, egy másodpercig a lámpa fénye megvilágította az előttünk haladó hozzátartozója arcát, kirajzolódtak a harmincas éveiben járó fiatalember vonásai. Az idős hölgy folyton folyvást szólongatta, irányítgatta, mintha csak hároméves forma lenne.
- Honnan jön, mit csinál ezen a környéken? Nem veszélyes?
Szívesen rövidre zártam volna újra a választ, de úgy éreztem, hogy talán ez a beszélgetés érdekes is lehet. Így udvarias, s nem kioktató eszmefuttatásba kezdtem.
-A környék nem veszélyes, kedves kisvárosi környezet, néha lehet csak hallani egy-egy kutya ugatását a kerítések mögül. Kevés ember jár erre, gazdag környék, a gyalogutat csak magunkfajta emberek választják, hogy kijussanak a legrövidebb úton az első közlekedési eszközhöz, ami hazáig húrcolja őket. A tehetősebbek autóval a főútról közelednek, ők nem járnak erre. Javaslom az asszonynak, ha legközelebb erre jár, válassza a másik utat, ami ugyan hosszabb, de sokkal világosabb és szélesebb ennél.
Az anya belém folytja a szót.
-A fiam jöhetne ide dolgozni az áruházba, de nem engedtem, mert úgy gondoltam veszélyes környék. Most is azért kísértem el, nehogy valami baja történjen. Még délelőtt rábíztam a vásárlást, de nem azt hozott, amit kértem. Nem szeretek visszacserélni semmit, de muszáj volt. Így mind a ketten nekivágtunk az útnak, hogy este biztonságban hazaérjünk újra a megfelelő termékkel.

Majd ismét elhallgatott. Idegesen forgott hátrafelé, talán még a saját árnyéka is megrémítette. A fiú csendesen kullogott előttünk, néha hátrafordult, ha éppen elcsendesült a beszélgetés. Az asszony hamar bizalmas partnert vélt felfedezni személyemben, s rövid tétovázás után elkezdett mesélni. A szemét közben le nem vette fiáról, s még mindig félve pillantgatott körbe és hátra. A történet kezdete a távoli múltig vezetett vissza. Férje - aki tanár volt - fiatalon meghalt, s magára maradt beteg anyósával és két gyermekével. Egyedül, három éhes szájjal fel kellett áldoznia akkori munkáját, aktatologatóból piaci árus lett, ázott és fázott, izzadt és fülledt, hogy több pénz kerüljön a házi kasszába. A gyermekek felnőttek, a lány dolgozik, de párját keresi, s ha megleli, akkor már nem ad haza kenyérrevalót. A fiú, kinek szavát nem hallani egész úton - csendes megfigyelőként van jelen -, nem dolgozik, pedig édesanyja szerint, okos, tanult ember. S itt jön a fordulat: két szakmája is van, kereskedő és biztonsági őr. Ennél a kijelentésnél azt hittem, hogy a talaj, ami eddig stabilan állt lábaim alatt megnyílik, s menten a pokol kapujában találom magam. Az anya észre sem vette, hogy mennyire földbe gyökerezett a lábam, máris szólongatni kezdte fiát, mert az újra a földet nézte, s minden apró fénylő tárgyat odébb rúgott, hátha vannak még csodák, s egy igazi kincset talált. Az anya még odavet néhány szót, hogy lassan jön a tavasz, s akkor sokáig világos lesz, s megpróbálják beadni az önéletrajzot, hátha felveszik őrnek a fiát. S büszkén int búcsút, nekem, egy ismeretlennek, s kíván jó utat és jó éjszakát...

A sors úgy alakította napomat, hogy ezek az emberek akkor és ott legyenek, azon az úton, melyen én is haladtam azon a januári estén. Hamarosan megérkezett a jármű, mellyel tovább folytattam utam, s egy gondolat kezdett igazán bántani engemet. Milyen felelőssége van a világnak? Ez a „gyermek" és az anya valódi áldozata a rendszernek. Kicsiny pénzecskéjüket befektették a TUDÁS-ba, amit a balga fiú sohasem fog tudni kamatoztatni, hiszen sem testi, sem lelki alkata nem felel meg szakmája alapvető elvárásainak. Még több trauma éri, még több megaláztatás az élet rögös útján. S ott lesz mellette az igazi áldozat: ÉDESANYJA, akinek még ígyis a világ legtökéletesebb az ő vére, az ő FIA.