Bér-rabszolga voltam

"Bér-rabszolga voltam, avagy a kereskedelmi munka útvesztői egy kényszeresnek gondolt világban."

Kényszer szüli a rabszolgát, a kényszert, pedig mi okozzuk magunknak. Mert azt hisszük, hogy így kell lennie, másként nem lehet. A pillanat szüli az alkalmat, a hirtelen-alagútsötétségtől való félelem, pedig odaránt bennünket a szakadék legsötétebb peremére. Legyen az ok épp egy lakáshitel, vagy jelen esetben tetemes havi díjú diákhitel törlesztése és a munkaviszony folyamatossága.

            November közepe: kezdek egy a nagyvárosiak szolgálatára kikiáltott bevásárló- és szórakoztató centrum egyikében. És szolgálok. Először napi 8 órában. Majd 9 órában, heti egy-két szabadnappal. Aztán decemberben már csak havi 1 és fél szabadnappal.

            Nov. 17. az igyekezet, jóindulat megvan bennem, már első nap próbálom átlátni az átláthatatlant. Ezer fajta áru, minek hol a doboza, stb. Leülni nem lehet, ez rossz pont. Egy húsz éves próbál szívatni és dirigálni, ez még rosszabb. Nem csüggedünk!

            Ahogy telnek a napok; trenírozom magam, és próbálnak trenírozni. Ami abból áll, hogy én folyamatosan bizakodom, valamint abból, hogy más megkérdőjelezi az intelligenciám és némely dolgokhoz a hozzáértésem. A pozitív gondolkodás sosem árt!

            Dec. 19. délután 4-kor rájövök, hogy még ma nem ettem. Mindezt csak érzem, mert amikor egy vevőnek kinyitok egy vitrint és fordulok, velem fordul a világ. Azonnal eszem, nem érint meg, hogy lépni nem lehet az emberi nyomortól, mindenféle értelemben, az üzletben.

            Dec. 22. vacsora meghívás, mint kiderül borítékosztással egybekötve. Feszengek ott, ahol nincs is helyem. Egyértelművé válik a boríték felnyitása nélkül is. Pedig győzködöm önmagam. Bánatomban túleszem az ehetőt. Aztán hazafelé tartanom kell a még tarthatót, mert a borítékban nevetséges az összeg; 15 ezer és 5 ezer Ft Libri könyvutalvány. Ez a jutalékom a decemberi forgalom után. Ennyit érek szerintük. Szerencsére szerintem jóval többet. Amit nem adtak nekem, azt megkapta más, vagy elköltik a saját pihenésükre. A forgalmat ismerve mindez először nevetséges, aztán szánalmas - rájuk nézve. Az utalványnak örülök a legjobban, mert így könyvet vehetek a barátaimnak.

            Jan. 3. nem tudok bemenni a leltárra, már 2 hete beteg vagyok. Tegnap az orvosnak azt mondtam, ne írjon ki betegszabadságra, mert én dolgozni akarok. Gondoltam segít az antibiotikum, amitől csak rosszabb lett; az orvos által kérdezett, általam eddig tagadott összes tünet jelentkezik még aznap este. Kiszakad a hátam, hangom egy szál se. Suttogó hadművelet. Telefonálni sem tudok. Telefonáltatok. Persze visszahívnak, hogy megbizonyosodjanak - préselem magamból a levegőt-, és ha beteg nem vagyok annyira, attól még pakolni, rendszerezni jó leszek. De hát mondom: beteg vagyok!

Szerencsére a következő pár napban nem vagyok beosztva, gyógyulhatok.

          Jan. 7. ma megyek először, depressziósra feküdtem magam a kényszerpihenőn. Sikerül meghosszabbítatnom a szerződésemet. Teljes műszak, 11 órában. Igaz, csak 15 napra. Ez az oda adom a fél életem, hogy a másik felében ne is gondoljak rád sztori. Csökkentett 500 Ft/óra díjban, mert már elmúlt a hajsza, és éppen csak elviselve. De ezt se áruljam el a munkatársaknak, valaki ugyanis ennél még kevesebbet kap. Azt hiszem, nem vagyok eléggé idomítható. A kitolt pozitív hozzáállásom eltűnik, mint a kámfor. Eddig tartott, bugyog felém a kendőzetlen rosszindulat.

Képes vagyok rá, megkérdezem, meg vannak-e elégedve a munkámmal. Lassú vagyok, és egy másik alkalomkor megjegyezve; túl sokat foglalkozom egy-egy vevővel. Szóval a vevő be, gyorsan hajbókolni, rohanni utána az üzletben, majd lehetőleg a legdrágább ajándékból vásároljon rekordidő alatt, és jöhet a következő. Csak vásároljanak, Kedves Fogyasztók!

            Jan. 10. A szabadság kötve van. Jelezve, hogy egyikünknek a bejáratnál kellene állni, mert hátul állunk mindannyian. A baj; már egész jól érezzük magunkat együtt, feltűnően beszélgetünk. Kutyából van a szalonna. Szerintük.

            Jan. 21. végre, visszatérhetek a kereskedői kezdetekhez. Mikor közlöm a munkatársakkal, hogy ott hagyom őket, oldódik a feszültség. Már nem kell elviselni. Már csak átmenet vagyok. Szűnő jelenlét, egyre halványuló. Pillákat feszegetek, de nem is nagyon kell. Dőlnek a szavak maguktól. Elégedetlen elégtétel.

             Febr. 3-4. muszáj elmennem a Filmszemlére, de dolgozom. Kijárom, hogy az épületen belül felmehessek a moziba, 1-1 órára. Csodák csodája, elengednek, természetesen órabér levonva. A visszhang már nem is lep meg.

            Febr. 12. utolsó előtti nap, vagyis utolsó, mert kiadják az erre az időszakra járó szabadságomat. Mikor kérdezem, hogy mi történt a tavalyi év végére járó szabadságommal, elveszett, akkor azt a választ kapom; igen, az elveszett. Eltűnt a tavaly év végi lilagőzösre dolgozott ködben.

Mindig azt mondom; az történik meg veled, amit megengedsz magadnak, hogy megtörténjen. Ezt most úgy látszik; megengedtem.

Ez a munkaadó még sok embert fog foglalkoztatni minimális bérért, sőt, mint kiderül, a célja; olyat találni, aki fiatal, lehetőleg otthon él még, maximális szülői támogatást élvezve és csak néha, egy-egy bulira kell neki a pénz. És fog ilyet találni, ez a legelszomorítóbb...