Vér és gennyek

"Mit érez, mit tesz egy állatorvos-hallgató boncolás szemináriumon? És mit fog érezni az olvasó? Figyelem, csak erős idegzetűeknek!"

Testnevelésóra-hangulat uralkodik az Anatómiai és Szövettani Tanszék öltözőjében: harminc másodéves állatorvos-hallgató pletykál, poénkodik, beszélget a suttogástól a kiabálásig terjedő hangerővel. A helyiség koedukált, de ez senkit sem zavar: nem vetkőzünk, hanem öltözünk. Mindenki felveszi a köpenyét, elnémítja a mobilját és így megy ki a boncterem előterébe, ahol kíméletlenül és váratlanul sújt le a hullaszag. 

Az emberi tetemekhez képest is jellegzetes az állatok bukéja: az állott-ázott szőr, a testnedvek és a hús szagát a formalin és a fertőtlenítő még elviselhetetlenebbé teszi. „Ez végig ilyen szörnyű lesz?" - kérdezem a mellettem gondtalanul falatozó lányt. „Mi? A szag? Én nem érzek semmit." A többiek aztán megnyugtatnak: bent a teremben ugyan még rosszabb a helyzet, az emberi szaglószerv meglepően adaptív, az óra végére nem lesz semmi bajom. Persze ahhoz, hogy meg se kottyanjon, legalább egy évnyi gyakorlat kell.„Eleinte émelyegtem én is - meséli Karina. „Az izgalom persze elfeledtette, hogy milyen gusztustalan is egy boncolás, volt, hogy belelógott a hajam, de észre sem vettem, csak utána. Meg lehet szokni egyébként, bár a nyári szünet után visszajönni és újrakezdeni megint nehéz, újra túl kell esni az egészen."

Öt perc elmélyült önszuggeszció után - melynek során meggyőzöm magam, hogy valóban nem leszek rosszul - körülnézek a laikus szemmel baljósan berendezett szobában. A csempe és a neonfények keltette hideg hangulatra rátesz még egy lapáttal a preparált belső szervek gyűjteménye, ami a falon függ. Az irodák felé vezető folyosón formalinban lebegő magzatok és további szervek: vannak itt emberi és állati maradványok, a fejlődés különböző fázisaiban konzervált hüllők, emberi magzatok, halva született kétfejű kutya, hosszában félbevágott kismalac és így tovább. Bár a kis tárlat szigorúan tudományos alapokon szerveződött, tagadhatatlan, hogy van benne valami művészi: a nem mindig azonosítható kiállítási darabok kísértetiesen emlékeztetnek a Nyolcadik utas a Halál látványvilágáért is felelő H. R. Giger munkáira.

Visszamegyek a többiekhez, hiszen idő van: kezdődik a boncolás szeminárium. Előkerülnek az „uzsonnacsomagok": szikenyél, pengekészlet, ér- és idegfogó csipesz, kesztyűk és eldobható papírkötények - toll és füzet helyett. Megjelenik Telki Márta, a szeminárium vezetője és kitárja a boncterem ajtaját. Ami a szagot illeti, alapos volt a figyelmeztetés: a váróban tényleg csak előjáték zajlott a halott állatok kipárolgása és az ember nyálkahártyája között. Szerencsére megúszom, de van egy pillanat, amikor a világ bármelyik haditudósítójával gondolkodás nélkül cserélnék.

Próbálok nem körülnézni a teremben, legalább addig, amíg a szagot megszokom valamennyire („Itt már ér fingani" - jegyzi meg Kenyér, az évfolyam bohóca). Az önbecsülésemnek nem tesz jót, hogy a többiek úgy viháncolnak, mintha tényleg tesiórára várnánk, és nem horrorfilmes díszletek között készülnénk felnyitni halott állatokat. A csempe, a neonfények és a vérfoltos fémasztalok valóban egy B-kategóriás trash movie-ra emlékeztetnek. A falakon emlősök csontjai, csapok és anatómiai ábrák. Az áldozatok pedig - hála a figyelmes kórboncnokoknak - már az asztalon várnak. „Mi a mai menü?" - kérdezik páran, pedig az asztalokon fekvő négy húshalomról már a méretük alapján is nyilvánvaló, hogy valaha kutyák voltak.

A hallgatóknak nem kell a bőr lenyúzásával bajlódniuk, ezt már elvégezték helyettük. A kutyáknak csak a fejükön és a lábfejükön van bőr és szőr, a kép tehát a lehető leggroteszkebb: a hentesbolti árúra emlékeztető test békésen szendergő arcban végződik. Ez utóbbi szépséghibája csupán annyi, hogy a szemgolyók - több hetes, fagyasztva tárolt majd kiolvasztott hullákról lévén szó - már elfolytak, szerencsére nyom nélkül. Nem is bánom a szemkontaktus hiányát. A fejtől eltekintve azonban nehéz az előttünk fekvő valamire úgy gondolni, mint ami valaha élt és mozgott - legalábbis nem könnyebb, mint az áruházakban kapható zsugorfóliázott húsokra.

„Megvannak a kapcsolataink, ahonnan a tetemeket szerezzük" - tudom meg Telki Mártától. „Általában állatorvosok, állatkórházak, telepek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy semmi sem igaz az ostoba legendából, miszerint mi öljük meg őket, vagy hogy csak azért tenyésztünk emlősállatokat, hogy utána felboncoljuk őket. Mind tőlünk függetlenül múltak ki, a legkülönbözőbb betegségekben, balesetben, vagy bármiben. Így mind egy-egy kórbonctani eset." A tanárnő, aki a fentiek miatt sosem örül a média figyelmének, sajnálja, hogy a csoport nem találkozhat egészségesen kimúlt állattal, hiszen tanulmányilag hasznosabb lenne. „De nekem is van kutyám, ahogy a tanszékvezető professzor úrnak és a dékánnak is. És egyikünk sem szeretné, ha itt végeznék, miután kiszöktek. Mindenesetre ez így olyan, mint egy lutri: nem tudod, mi van benne, amíg ki nem nyitod."

Zárt kis társadalom az állatorvos-hallgatóké. A jól bejáratott klikkek rutinosan elhelyezkednek az asztaloknál, szemre kiválasztva a nekik szimpatikus állatot. Vita nincs, mindenki elégedett a zsákmánnyal, ami nem meglepő, hiszen a négy kutyából három nagyjából azonos termetű és állagú. Nekünk a negyedik jut, ami nem véletlenül népszerűtlen: egy kistermetű, enyhén zöldes húsú uszkárral van dolgunk. Bár valóban nem a legépületesebb látvány, „gyakorlásnak és egy kis bemutatóra jó lesz" - fogalmaz a négy lány egyike, akik a legkisebb társaságként látnak neki a tetemnek.

A mellettünk lévő asztalon 8-10 fős társaság szeletel nevetgélve egy nagytestű keverék kutyát: szinte ijesztő a vidámság, ami felőlük árad. A szemközti, távolabb eső hat ember láthatóan a keménymag, az elit: tesztelik egymást, komoly arccal dolgoznak a szövetek, izmok, idegek, erek azonosításán, néha átváltanak latinra. Többen közülük gyanakvóan méregetnek, mintha a szakmai előmenetelüket fenyegetné ottlétem. Később megtudom, hogy féltékenyek rám a tanárnő miatt, aki ahelyett, hogy az ő precizitásukkal lenne elfoglalva, nekem mesél kedélyesen. „Nem sokan lesznek rosszul. Az ember azt hinné, mindig kidobja valaki a taccsot, de meglepően jól bírják. Inkább a hölgyekkel van baj, ha van egyáltalán, és akkor is főleg azért, mert nem tudják, hogy először reggelizünk, aztán ebédelünk, és aztán jövünk boncolni." A közhiedelemmel ellentétben ugyanis az éhség kifejezetten rosszat tesz az undort keltő helyzetekben, jóllakva sokkal jobban teljesítenek. „A lényeg, hogy a vércukorszint renden legyen."

„Nem csak a saját anatómiatudásunkkal kell megküzdenünk, hanem szó szerint a hullákkal is" - meséli Karina. „Általában elég régiek, büdösek, nehéz kezelni a szöveteket. Van, hogy felnyitjuk, és szó szerint folyik az egész kutya." „Na mi van, macskát boncoltok?" Ugrik oda Kenyér, miután barátnőjével meghitt mozdulatokkal kimetszette a nekünk szemközti állat szívét. „Ne bántsa az uszkárt!" - szól rá Telki Márta. Összeszedve maradék lélekjelenlétemet végignézek az asztalokon. Úgy tűnik, nem egységes koncepció mentén haladnak, hanem mindenki azt a szervet veszi célba, amihez éppen kedve van. Mint megtudom, ez az óra valóban egyfajta szabadfoglalkozás, ismerkedés az anatómiával a gyakorlatban. A tanárnő persze körbe-körbe jár, figyel, segít, fegyelmez.

Miután túléltem egy újabb szaghullámot (a már említett nagytestű kutyának felnyitották a hasfalát), megegyezünk, hogy az uszkárunk esetében nem megyünk a mellkas alá. A tetemen azért így is van mit vizsgálni: Az arcon találunk egy hatalmas bevérzést, ami baleseti traumára utal, valószínűleg elütötték. Talán ez, talán az abnormális vastagságú és színű szívizom-szövetek okozhatták a halálát - ezt már sosem tudjuk meg. „Látják a végtag-izmokat, milyen sorvadtak? A lábak ki sem fejlődtek teljesen. Ez a kutya valószínűleg egész életében egy öreg néni mellett ült."

Az óra felére valóban nem zavar a szag, sőt, a látványt illetően is sikerült elvonatkoztatnom és túllépnem a döglöttállat-fóbiámon. Ha valóban a test alkotórészeire és azok funkciójára vagyunk kíváncsiak, akkor ez nem is olyan nehéz: Az utolsó fél órában már a többiekkel együtt követem az erek és az idegek útját, derítem fel a nyirokcsomókat és nyálmirigyeket, a mellkas kipakolásánál pedig már le sem tudom venni a szemem a műveletsorról, amelynek hála szépen egymás mellé került az asztalon a szív, a tüdő (féltekénként) és a gége egy darabja.

„Ugye, hogy nem volt vészes?" A lányok láthatóan büszkék rám az óra után. Elmondják, hogy a legrosszabb, amivel szembesülniük kell, az az, hogy az esti program előtt általában már sokszor nincs idejük hazamenni, hogy a hatkor végződő szeminárium bűzét kimossák magukból. „Én nem érzem, de más igen, és a színházat vagy a családi vacsorákat kétszer is meggondolom" - ezt Eszter már a McDonaldsban meséli, ami állandó program boncolás után.

Ennyire relatív lenne, hogy mi természetes és mi nem. A húsz éves állatorvos-hallgatók csoportja az élő bizonyíték rá, hogy az alkalmazkodóképesség nem ismer határokat. Az óra előtt én sem hittem volna, hogy egy közös boncolás nem csak nem feltétlenül gusztustalan, hanem lehet társasági esemény is. Szociális aktus. Önbizalomhiányban vagy tisztaságmániában szenvedőknek sokkterápiaként is alkalmazható - vonom le a következtetést, és beleharapok a hamburgerembe. A húsnak már sosem lesz ugyanolyan íze.