Több ezer diák érett meg nagybetűs életre

"Véget ért a matúra túra…"

Június 27-én lezárultak az érettségi vizsgák. Természetesen a legutolsó napra tették a szóbelim, így elég sokat kellett várnom, hogy szóban is megmutathassam, mit tudok. Megérte várni, kijelenthetem, hogy mostantól én is az érettségizettek népes táborát bővítem…

Sikerült, vége van!!! Erre várunk négy éve. Amikor május közepén befejeztem az írásbeliket, nem gondoltam, hogy ilyen sok időbe telik, mire véglegesen megszerzem az érettségemet igazoló papírokat. Szerda reggel anyukám is elkísért az utolsó rohamra, na nem azért, mert annyira féltem, csupán segített a többi szülővel együtt, hogy a felnőtté cseperedett gyermekeik ne haljanak éhen a nagy megmérettetésben. Látszott rajta, hogy jobban izgul, mint én. Bevallom, nem készültem valami sokat erre a meghatározó feleletre, így talán volt rá oka. Én tudtam, hogy megcsináljuk, nemhiába készültünk négy éven keresztül, de ember legyen a talpán, aki ezt ilyenkor megmagyarázza a szülőjének. Elsőként kellett bemennem, hogy kihúzzam a magyar tételeimet. Volt, aki remegő kézzel számolgatta a borítékokat, hátha lesz olyan szerencséje, hogy sorban találja a feladatokat. Nem tudom, hogy engem az égiek segítettek-e, ott álltam a két sor boríték felett és húztam. Egy nyelvtant és egy irodalmat. Ha akartam, akkor se tudtam volna ennél jobbat húzni. A megyei napilap egyik cikkének segítségével kellett elemeznem a publicisztikai stílust. A másik tétel ennek tükrében már nem is volt érdekes, hiszen ezzel megnyertem a főnyereményt… A töri és az angol el is törpül ezek mellett. Az egész szóbelivel körülbelül délre végeztem, ezek után gyors telefon haza, hogy ott is mindenki megnyugodjon. A négy órai eredményhirdetésig volt még egy kis idő, ekkor az ottlevőkkel nosztalgiáztunk, sok emlékezetes sztori került elő. Egyre csak közeledett az idő, és egyre több tanárt lehetett a folyosón ügyködni, akik sejtelmes arccal mosolyogtak ránk, ők már tudták. A harmincöt fős osztályunk egy emberként vonult be arra a helyre, ahol már három napja a tudásunkról adtunk számot. A jegyző is megérkezett és ott volt a harmincöt bizonyítvány - amit a ballagáson már kézhez kaptunk, de vissza is szedték – és ami ennél is jobb, ott voltak osztályunk tagjainak érettségét igazoló dokumentációk. Érzelgős beszédek következtek, amikor is elkezdtük felfogni, hogy valami véget ért. A gimnáziumi évek a tananyagon kívül megtanítottak minket egy nagyon fontosra: élni. Könnyes szemekkel hallgattuk osztályfőnökünk és az iskolaigazgató őszinte szavait, és az jutott eszembe, kitől kérem ezentúl reggelente a sportújságot? Kivel beszélgetünk angolórán magyarul, hogy ránk szóljon a tanár? Ki az, aki mindig leszid, ha nem tanultunk németre? A gondolatmentet a vizsgabizottság elnöke szakította meg, aki tudomásunkra jutatta, hogy kicsiny osztályunk minden tagja sikeresen levizsgázott.

Másnap reggel fura volt felébredni. Tudom, hogy ez a zárás valaminek a kezdete. Szabad lettem, de most kavarognak bennem a gondolatok, mire is jó ez a szabadság? Elkezdhetem élni a várva várt nagybetűs életet, de valami más lesz. Nem lesz koli, ahol mindig történik valami, nem lesz osztályterem, ahova annyi élmény fűz. Sokan vagyunk, sokfelé megyünk, ám remélem, hogy nem felejtjük el a négy évet, ami mindig összeköt majd minket…