Én és az Álarcom

"A legjobb barátom mindig velem van. Reggel, mikor felkelek, Ő azonnal ott terem, és megkérdi: hogy aludtam. Reggelinél engedi, hogy én vegyem el a szebb zsömlét..."

Iskolába menet vigyáz minden lépésemre. Az órákon szorgalmasan jegyzetel, ha nem értek valamit, elmagyarázza nekem. A délutánokat is közösen töltjük el, hol a téren, hol egy kávézóban ülve, hol pedig a világtól elzárkózva.

Mindent elmesélünk egymásnak, segítünk egymás problémáinak megoldásában. Rá mindenben számíthatok. Jóban, rosszban velem van. Akkor mikor mélyponton vagyok, Ő az, aki erőt ad nekem, és vele osztom meg először az örömöm is. Őszintén tud örülni a sikereimnek, és soha nem nézett még rám irigykedve. Ő az Álarcom.

Az Álarc, amit minden reggel felveszek. Akiben megmutatom a világnak, hogy kemény vagyok, sérthetetlen. Akitől félnek, és akit csodálnak. Akire irigykednek, és akit legszívesebben szemmel megölnének. Ő az én igazi társam.

Mikor senki nem látja, leveszem az Álarcom. Olyankor egyedül vagyok a gondolataimmal, és átértékelem a történéseket. Időnként sírok vagy nevetek, olykor csak merengek. Az élet dolgairól, a magányról, arról, hogy kiben bízat meg az ember. Megválaszolatlan kérdések ezrei kavarognak a fejemben. Sok mindent nem értek. Talán nem is érthetek meg soha. Lehet, hogy senki sem értheti. A sok „miért”-re hiába keresem a válaszokat… Nincsenek.

Nem akarom, hogy lássák: valami fáj. Visszateszem hát az Álarcom, az én hűséges barátom, aki becsületesen állja a sarat. Nem szabad megmutatnia, hogy a lelkem milyen sérthető. Valahol minden embernek van egy ilyen barátja, a legjobb barátja. Van egy Álarca, amit mindennap feltesz. Lehet, hogy nem is tudja, de lehet, hogy tudatosan irányítja a történéseket. Ha megkérdezik, hogy ki az, akiben megbízok, azt mondom: én magam.