Visszaemlékezés

"Egy emlékezetes este rövid története"

Van valami, távolinak tűnő, sötétbe burkolódzó éji tünemény, mely megszámlálhatatlan fullánkjaival hasít bele zavaros létemmel körülfont, feldúlt elmémbe. Megmagyarázhatatlanul különös érzések váltogatják egymást. Nem is váltogatják, inkább egyszerre kavarognak, örvénylenek tudatom peremén és egy-egy erősebb gondolat, mely társait leküzdve ostromolja védőgátként szolgáló szép emlékeim, utat törve magának hihetetlen változások közepette bolydítja meg az „önmagamnak" nevezett egész mivoltom. A lelkem és ezt a biomechanikus lélektokot is, melyet akár testnek is nevezhetünk.

E változások olyan gyorsan zajlanak le bennem, hogy észre sem veszem, mikor egyik pillanatban még az önfeledt jókedv mámorában úszva, vidáman és boldogsággal teli állapotom egyszerre csak a mélypontra zuhan és a komor, megmagyarázhatatlan kérdések cikázó viharában találom magam. Próbálok választ találni, de nem megy, mert a gondolataim sokkal gyorsabbak, életszerűbbek és bonyolultabbak nálam, felülmúlva engem, nevetnek rajtam és egyszerű létemen. Órák telnek el percek alatt és az a különösen torz, ijesztő, de mégis vonzó gondolat kerít hatalmába, hogy esetleg ez a kis eseménydarab, mely olyannyira megfoghatatlan időintervallumban mozog, hogy képtelen lennék meghatározni kiterjedését és hosszát, talán, mintha egy megváltoztatható dolog lenne, olyan, mint az agyag a korongon, amit a mester kénye-kedve szerint módosíthat. Talán egy apró kis remény, egy új, szebb jövőt ígérő út kezdete.

Ez a gondolat cikázik fejemben, mint egy apró kis bogár, nem hagy nyugodni sem, de olyan gyors létű, hogy percek alatt, (amik talán órák ebben a különös világban) tovasiklik.

E tiszavirág életű gondolatszeletnek a távozása után a borzongás és az egyedülléttől való félelem hűvös, sötét szele érint meg. Majd egyre erősebb lesz, és mint egy feldúlt vad, úgy rohamoz engem, kegyelmet nem ismerve. A változás és a szebb jövőt ígérő gondolatok másik arcával állok már szembe. Félni kezdek a változástól. Szinte látom, ahogy változik körülöttem minden, minden egyes másodpercben. A szoba falai, melyek között vagyok, furcsa színekben kezdenek játszani, az emberek úgy festenek, mintha egy katasztrófafilmből kilépett torz lények szánalmas és egyben tragikus lelkiviláguk a saját arcukon tükröződne.

Kezdem úgy érezni, hogy a gondolataimat már nem is én irányítom, hanem önálló életre kelve vágtáznának elmém mezsgyéin.

„Hiszen ez már megtörtént velem!"

Ezt a gondolatot sikerült elkapnom, gondosan kiválasztva nyomasztó társai közül, alaposan szemügyre véve. Megborzongok. Valami azt súgja, hogy ez az egész annyira irracionális és megmagyarázhatatlanul bizarr, hogy ebben a szokásokon és kötött, megegyezéseken alapuló világban helye nincs. Kezdem azt érezni, hogy eltávolodva a valóság még kézzel fogható és elgondolható határaitól, egy másik, teljesen ismeretlen világba kerültem, ahol olyan, mint képzelt dolog, fikció, nem létezik. Talán egy álomkép az egész, melyben annyira jó lenni, de mégis oly jó lenne stabil és kézzelfogható, silány kis világomba visszakerülni. E kettős érzéssel lelkemben felállok és körbenézek.

Ezer és ezer szín ragyog körülöttem, félelem és az új világ megismerése utáni hajthatatlan vágy, mint két testvér, kézen fogva egymást, táncolnak körül engem. Hol a torz és rémisztő félelem fekélyekkel dús, sötét arca villan fel előttem, hol pedig a megismerés, talán a felismerés szelíd és aranyszínben fürdő, gyönyörű alakját pillantom meg. Kétségekkel és aggályokkal telve kitörök ebből a furcsa körtáncból.

Egyedül akarok lenni. Bár furcsamód megkönnyebbülten, mégis az élmények viharának utószeleitől borzongva menekülök a magányba. Fáradt vagyok. Lepihenek, várva a másnapot, amely talán egy újabb élménnyel gazdagít majd, feledtetve velem a sok megoldatlan kérdést, melyekre választ próbáltam keresni...