A Belső Hang És A Térdimenziók

"* * * "

Vajon a folyton vihorászó, beszélgető és vitatkozó, megállíthatatlanul törtető kis hang a fejemben a paranoid skizofrénia differenciál diagnózisa vagy természetes társa minden józan embernek?

Meggyőződésem, hogy sosem vagyunk egyedül. Amikor megkérdezek valakit erről, az általában vagy őrültnek nevez, vagy az "intuíció" szócskával magyarázza a jelenséget.

Mert állítólag minden ember hall hangokat a fejében.

A "saját hangját", aki azt mondja "Én vagyok".

Kétkedve állok az "intúícionisták" tábora előtt, mivel ugye az intúíció vagyis sugallat, csak időszakos, nem konstans. Viszont ez a kis "ÉN" szűntelenül beszél, megfigyel, következtetéseket von le és azokat megvitatja.

És a legundorítóbb szokása (azaz szokásom), hogy pont emiatt a monoton belső hang miatt nem vagyok képes csendben lenni. Nincs olyan állapot, hogy ne járna az agyam, ne dúdolgatnék valamit, ne elemezném a környezetem vagy épp ne álmodnék.

Logikusan merül fel bennem a kérdés: ha ez a hang "ÉN" lennék, és "ÉN" azt akarnám, hogy maradjak csendben, akkor miért nem maradok?

Én tudom, hogy csendre vágyok, de "ÉN" akkor se maradok csendben, csakazért is valami másra koncentrálok a semmi helyett.

Érdekes a helyzet most is, hogy magamról írok, olyan érzés, mintha egy harmadik szemlélőként figyelném ÉN és Én kapcsolatát.

Ennek folyományaképp már az is felötlött bennem, hogy tudatom nem kettő, hanem három vagy akár ezer darabban is lehet.

Ha elmeorvosi szempontból közelítjük meg ezt a kérdést, akkor a válasz: ŐRÜLET!

Van egy érdekes elmélet, ami már a sámánista hiedelemrendszerben is megjelent, majd később a quantumfizika és a dimenziós analógia is foglalkozott vele.

Általános iskolában már megtanították az alapvető dimenziók felépítését. Az első egy kiterjedéssel, a második már kettővel rendelkezik, a harmadik, melyben élünk, pedig már bővül a mélységgel is. Sokan emlegetik az időt, mint negyedik dimenziót, de ha térdimenziókról van szó, akkor mindenképp egy plussz kiterjedésű világról beszélünk.

Ha elméletben eljátszunk azzal a gondolattal, hogy egy kétdimenziós rajz életre kel, akkor több dolgot vonhatunk le következtetés képpen.

Az első, hogy a kétdimenziós kis emberkénk csak a saját síkbéli világát észleli, minket, akik felülről figyeljük meg, természetesen nem lát. Legfeljebb hall minket, de a hang forrását már nem lenne képes behatárolni.

Ha elképzelt 2D-s barátunk világán keresztülhaladna egy gömb, akkor ő az egészből először csak egy pontot látna, majd az a pont elkezdene kiszélesedni, egy kör formáját veszi fel, majd idővel a kör összeszűkül, ismét egy kis pöttyé válik, majd teljesen eltűnik.

A sámánok szerint a hangok, akik megakadályozzák a belső "kozmikus csendet", a negyedik dimenzió lényei, akik valamilyen okból kifolyólag igyekeznek meggátolni a Nietzsche által oly sokat emlegetett "emberebb ember" kialakulását.

Mint érdekességet említettem meg ezt az egészet, amit nem kell elfogadni, de szűklátókörűség lenne teljesen kizárni a valószínűségét.