Valami más...

"Valami megváltozott. Valami elromlott. Ez a világ már nem az a világ, ami néhány hónapja, éve volt. De talán csak én változtam, s ez által jobban odafigyelek másokra és önmagamra is."

Kezd kihalni az emberség az emberiségből. Ironikus és keserű. Régen, naivan – bár még most is az vagyok – azt hittem, hogy az erős kötelékek bármit legyőzhetnek, legyen szó akár barátságról, szeretetről, szerelemről. Mostanra azonban rá kellett döbbennem, hogy ilyen nincs – vagy csak csekély számban fordul elő. Az a versenyszellem vagy inkább versenykényszer, ami a mai munkamorált jellemzi, beférkőzött életünkbe, érzéseinkbe is. Manapság nem úgy működnek a dolgok, mint régen, hogy mikor egy kedves néhai ismerősnek egy nehéz korszak után helyrejön az élete, akkor örülünk neki. Nem, inkább burkoltan pocskondiázzuk – mert ugye a szemébe minek megmondani, elvégre az ember gerinc nélkül született –, ahelyett, hogy csendben örülnénk annak, hogy legalább Neki sikerült. Mert ugye tudjuk, hogy sosincs egy hibás. Ha valami elromlik, az kétemberes dolog. Lehet, hogy az első hírek hallatán nárcisztikus lelkünknek az ad megnyugvást, ha átkot szórunk és kritizálunk, de idővel fel kell nőnünk, és meg kell értenünk, hogy ez van. Talán tehettünk volna valamit nem is egyszer annak érdekében, hogy működjön, aminek működnie kell. Talán tettünk is. Csak az nem biztos, hogy eleget. És ezt nehéz beismerni. A saját hibáinkat mindig nehezebb. Tudom, nekem is van ezer és ezer. Mégis, aki igazán szeret vagy szeretett egykor, az elfogad és megérti. Vagy nem. De akkor talán nem is akarja.

Mindig könnyebb a másikat hibáztatni. Sajnos. De emberek vagyunk, így tudni kell megbocsátani – akár az el nem követett „hibákért” is…