Rohadó világ vagy rohanó világ?

"Ordítva jövünk a világra, ordítunk, ahogy csak torkunkon kifér, s úgy halunk meg, hogy az utolsó pillanatokban már nincs erőnk megszólalni sem. De élet és halál között a legjobb esetben hosszú az út. "

Isten békére, megértésre, alázatra tanította az embert. De hová tűnt ez a világ? Sokat utazom szmogos fővárosunkban különféle tömegközlekedési eszközökön. Ilyenkor figyelem az embereket. Valamint akkor is, ha hostessként dolgozom, dolgom „csak” a felvilágosítás, de gyakran másra is terelődik a szó, hiszen minden ember vágyik egy jó szóra.

A város lakói között megtalálhatóak:

- bőrszínűk szerint: fekete, fehér, sárga, félvér,

- természetük szerint: kedves, mosolygós, mogorva, méregető, duzzogó, agresszív,

- kor és nem szerinti különbségre bontva: idős, fiatal, gyermek.

De egy valami közös bennük, mindannyian esendő emberek.

 Viszont amit el kell ismernünk az, hogy egyre több a beteg köztük. Na nem a testi fogyatékkal élőkre gondolok, hanem a lelkileg torzult szüleményekre, akiknek ki tudja milyen ördögi gondolatok cikáznak a fejükben.

 Létezik udvariatlan ember. Minap egy idős úr szánt szándékkal nekem jött, s fennhangon kiabált, hogy miért nem nézek az orrom elé. Az utánam jövő emberek látták, hogy szándékosan lökött rajtam a vállával és zsebre dugott kezével egy nagyot. A belém hasító fájdalom miatt és a meglepettségtől nem jött ki egy szó sem a torkomon. Más szándéka sem volt tettével, csak az, hogy el ne érjem a metrót, miről néhány másodperce még ő szállt le. Vajon mi játszódhat le ilyenkor a fejében? Hányszor, hány emberrel teszi meg mindezt? Örömét leli abban, hogy másokat kellemetlen helyzetbe hoz, fájdalmat okoz, de mégis eléri célját: saját magára hívja fel a figyelmet. Addig csak egy szürke ember volt a tömegben. Gyönge nő létemre elöltött a düh, s egy pillanatra ugyanolyanná váltam, mint az az ember. De győzedelmeskedett elmém gonoszsága fölött a józanész, s egy angyali hang azt közölte, számolj, végy nagy levegőt és menj tovább arcodon mosollyal.

 Létezik szemtelen, agresszív ember/gyerek. Manapság a sajtó hangos a Romániából hazánkba szökött gyermek történetétől. Ezt a gyermeket én is többször láttam, meg is gyalázta kabátom egy jól irányzott köpéssel egy késő esti órában, amikor munka után kedves barátnőmmel találkoztam. S ha akkor lereagálom a történteket, akkor talán már egy temetőben, sírom felett anyám mond imát. De annyira meglepett az eset, hogy más sem jutott abban a pillanatban az eszembe, mint egy kérdés: ezen a kései órán vajon mit keres ez az apró termetű gyermek az utcán? S düh helyett szánalmat és sajnálatot éreztem iránta. De sajnos nem csak ő cselleng az utcán. Számtalan gyermek, kamasz, s felnőtt is. Utcagyerekek, hajléktalanok, testüket áruló nők és férfiak, transzvesztiták, melegek. Valaki kényszerből, valaki önszántából került az utcára. Valaki az utcát jó üzletnek találja, valaki kilátástalan helyzetén szeretne változtatni alamizsnát kéregetve.

Létezik udvarias ember, de sajnos egyre kevesebb. Véleményem szerint a 25-45 év körüli nők és férfiak a legelőzékenyebbek. Legyen szó bárkiről, megpróbálnak ember módjára viselkedni Isten eme különös csordájában. Talán ők még jól érzik magukat a bőrükben, s nem vették át e korcs világ korcs szokásait.

Létezik kedves ember. Aki egy mosollyal feldobja a napod, amikor előre enged, kitár egy ajtót, fel -, és lesegít, szóba áll veled, meghallgat, hiszen ki tudja, hogy otthon mindenkit vár-e valaki, akivel megoszthatja, akinek elmondhatja örömét és bánatát.

 Vannak emberek, akik olvasnak, kivonva magukat eme világ történéseiből. Könyveikben álmaikat keresik, vágyaikat kergetik. Átalakulnak, átszellemülnek, s néha észre sem veszik, hogy rohan az idő és a táj, emberek leszállnak és felszállnak, s néha túlhaladtak a kitűzött állomáson. De boldogok, mert kizárták a világot, amely körbe veszi őket.

Vannak emberek, akik tanulnak. Akik úgy szippantják magukba a tudományt, mint más a réten a virágok illatát. Szebb jövőt és boldogabb életet remélve tudásuk gyarapításától.

 Vannak emberek, akik meg szeretnének téríteni, adományt kérni. Ők rendszerint kedvesek, pedig oly sok visszautasítást kapnak. De van egy belső erő, egy hang, amely arra készteti őket, hogy az optimizmus, a derű sohase hagyja lelküket. Ilyenek a papok és szerzetesek is. Hirdetik az igét az egyre hitetlenebb embereknek, bízva benne, hogy a világ csak szebb és jobb lehet, s hogy a földi kín egy szükséges rossz, de utána jön a megváltás, a megtisztulás. Csak higgy, és bízva bízz!

Létezik méregető ember. Aki gorombán néz azokra, akik nem beszélik nyelvünket, esetleg még a bőrszínük is más. A fiatalokat szintén megvetik, főleg azokat, akik valamilyen új irányzatot próbálnak követni. Elfeledik, hogy ők is voltak kamaszok, azt, hogy a zárt ruhákból ők is hogy tértek át a lengébb öltözékre. A főkötő is lekerült a fejükről, s már nem csak a bokájuk látszott a ki a ruhákból, hanem a térdük és a combjuk is. Már nem csak női és férfi napon járnak fürdőbe, hanem a vegyes napokon, valamint manapság a koedukált helyeket is előszeretettel látogatják. Már ők sem szemérmesek. Azt is feledik, hogy ők is megszegték olykor a szabályokat, amikor tiltott volt a paráználkodás, maguk mutogatása. Hippik lettek az 1960-70-es években az egyesült államokbeli lázadó diákok vallási-kulturális csoportosulását majmolva. Nehezen veszik tudomásul, hogy új szelek fújnak a divatban. Ilyen például a raszta haj, amely egy kultúra részét képezte, a társadalmi elnyomás és az egyenlőtlenség elleni küzdelem egyik szimbóluma volt más kultúrában. Vagy itt van az EMO. Különcök ők is. Sokan még közülük sem tudják, hogy ez eredetileg egy zenei stílus volt akkor, amikor még talán meg sem születtek a 80-as években. Mindig is voltak csodabogarak, s túlélték a saját halálukat is, ha kellett, voltak cure-osok, depeche-esek, s hasonló nyalánkságok az évtizedek során, ma már ők is tisztes családanyák és családapák. Szemük szinte szikrát szór feléjük, de nem szólnak. Régi korokban ezt szemmel verésnek nevezeték.

Az apró gyermekek tágra nyílt szemekkel figyelik ezt a színes világot. Miért is kellene feketének vagy fehérnek lennie? Isten a szivárványt is megteremtette valamiért. Az emberek skálája a legszélesebb skála a világon. De egy valaminek közösnek kellene lennie bennük, annak, hogy bármilyen álarc mögé bújnak, a szívük, a lelkül maradjon tiszta. Ne engedjenek a gonosz kísértésének. Ha egy emberről meg akarod tudni, hogy miért is olyan, amilyen, próbálj észrevétlenül elkapni egy pillantását, s megérted, hogy ez az ember boldog, vagy lelkileg beteg. Lehull az álarc, ha jó megfigyelő vagy, hamar megmutatkozik a valóság. A ködfátyolt csak ideig-óráig viselhet az ember, de jön egy kisebb szél, s kitisztul a kép. Ha azt tapasztalod, hogy szemei fénytelenül pislognak, akkor mosolyogj rá, s talán egy pillanatra meggyógyítod beteg lelkét. Tegyél érte, hogy a világ ne rohadó legyen! Azon sajnos nem tudsz változtatni, hogy ne legyen rohanó, napi 24 óra helyett a duplája is kevés lenne olykor, ezért fel kell venned a föld szívének dobbanásának ritmusát, bármilyen lüktető és nyugtalan is legyen, hogy létezni tudj. Ezen nem tudsz változtatni, elmenekülhetsz ugyan más országba, ahol úgy gondolod, hogy nagyobb a béke és a nyugalom, de hidd el, a változtathatatlan nem megváltoztatható. Egy dolgot tehetsz, előbb ismerd meg önmagad korlátait, tegyél hasznos dolgokat, gyönyörködtesd magad és a téged körülölelő világot. Mindenki ember, ugyanonnan indul. Az anyaméhben fejlődik, növekszik, mit sem sejtve arról, hogy mi vár reá. Valakihez kegyes a sors, valakihez kegyetlen. Senki sem szeretne mások által lenézett pojácának látszani, de valakinek segíteni kell ebben, hogy ne ez történjen vele. Légy a mankója egy mosollyal, mert ennél a gesztusnál nincs nagyobb kincs és erő ezen a világon. A kor és tapasztalatok hagyd, hogy bölccsé tegyenek. Lásd a szépet mindenben, a bárányfelhő mindenkinek ugyanúgy úszkál az égen, a csillagok ugyanúgy világítanak, a hold ugyanúgy ragyog, a nap mindenütt ugyanúgy kel fel, s ha eljő’ az idő lebukik csendesen, hegyek, völgyek, puszták, sivatagok, erdők, tengerek, óceánok, s az általunk teremtett épületek árnyékában. Egy legyen örök, mint a végtelen az idő, a legfontosabb dolog a földön, az egymás iránt érzett feltétel nélküli szeretet, mely megnyilvánulása egy egyszerű mozdulat: maga a mosoly.