Matt az élettől

"* * * "

Nemrég kaptam a hírt, hogy egy volt osztálytársam, -még a feledhető gimnáziumi évekből- megölte magát...

A hír ugyanolyan abszurdnak tűnik, mint az, hogy állítólagos halála után egy héttel bejelentkezett az egyik internetes oldalra. Fogalmam sincs, hogy kinek jutna eszébe a saját vagy más halálhírének terjesztése, de azt is nehezen képzelem el, hogy valamelyik közeli hozzátartozójának a legfontosabb dolga, a wiw.hu rendszeren lévő adatbázisához hozzáférni megboldogult ismerősömnek.

A sztori mégis magávalragadó, a történet tragikus oldalától elvonatkoztatva.

Nem mondanám, hogy kifejezetten jó viszonyt alakítottunk ki az iskolaévek alatt és ez idáig nem volt olyan nap, hogy eszembe jutott volna azóta, amióta otthagytam azt a fertőt, amit volt pofájuk iskolának nevezni. Viszont most egész nap más se járt a fejemben, kérdezem újra és újra a szokásos kérdést: miért?

Néhai ismerősöm suicide akciója bebizonyította, hogy ez az elborult-elvadult környezet nem alkalmas a középszerű vegetációra. (Lehet, hogy sose volt az.) Sem azok a behatások amik érnek, se az anyagi jólét sem a belénk csepegtetett kultúrmorzsák, amiket az iskolában szajkóztak monotonul, megállás és megbánás nélkül, szemellenzővel. Mind kevés ahhoz, ahogy elviseljük saját életünk súlyát.

Az egész lét olyan, mint egy jól megalkotott autósztráda. Vagy az egyik oldalán mész, lefele vagy áttérsz a jobb sávba ami felfelé ível. Ki így, ki úgy, de aki a középutat választja, saját túlélési esélyét csökkenti csupán.