Emlékkönyvem margójára

"Még most sem bírom felfogni. Mint egy szemvillanás úgy szaladt el négy év. Ebből én személy szerint három évet elvesztegettem. De a hangsúly most nem az én hibáimon van."

Még mindig nem akarom elhinni, hogy május ötödike óta nem vagyok már rózsás diák. Nem lesznek soha többé modulóráim, soha többé nem fogunk, áthágva az iskola házirendjét, szünetekben lerontani enyhíteni nikotin és koffein utáni olthatatlan vágyunkat. Nem fogunk együtt bolondozni az órák előtti percekben, és hülyébbnél hülyébb beszólásokkal fárasztani egymást. S még hosszan sorolhatnám, hogy mennyi mindent nem fog ez a társaság együtt átélni már, ami bő négy év alatt egy testté és lélekké kovácsolódott. Talán nem hazudok azzal, ha azt mondom, hogy a mi osztályunk volt az évfolyam egyik legjobb osztálya.

35-en indultunk. Aztán az évek alatt egy pár ember más úton folytatta tovább. Valaki megcsúszott, valakit hazahúzott a szíve (és mások is) és valakit pedig a Nyugat szava csalogatott el mellőlünk.

Így maradtunk 32-en. 32 teljesen különböző egyéniség. Tudósok, computerzsenik, művészek és mé-diákok. Az talán túlzás lenne ha azt mondanám, hogy jól megfértünk egymással, de a végére már megtanultuk részben tolerálni egymást. Hiszen így megy ez... „Van, aki gyűlöl, van, akinek tetszel." Még a dal is ezt mondja. A nagybetűs életben sincs ez másképp. S nem is lesz soha.

Tátongó űrt hagytunk magunk után valóban. Igazuk lett azoknak, akik az utolsó héten azt mondogatták nekünk, hogy az iskola történetének egyik legjobb osztálya repült most ki. Hiszen ha jól meggondoljuk rengeteg mindent adtunk az iskolának. Elég sok mindenben magas mércét állítottunk fel az utánunk jövőknek.

Ezt a tátongó űrös közhelyet csak akkor értettem meg igazán, amikor elsétáltam a termünk előtt egy héttel a ballagás után. Csak a falnak támasztott tablónk és a hátsó falat elfoglaló plakát hirdette azt, hogy ide valaha egy szépreményű társaság járt be mindennap. Egyébként a padsorok és az egész terem kongott az ürességtől. Mi 32-en hiányoztunk onnan.

A negyedik évünk volt talán a legszebb. Rózsa-hét, szalagavató, szerenád és még számtalan olyan momentum, amik szerintem mindannyiunkban egy életre megragadtak, és jó lesz hosszú évek múlva visszaemlékezni rájuk és felemlegetni a gyerekeinknek, unokáinknak, hogy ekkor meg akkor a Rózsában...

Útjaink szerteágaznak hamarosan. Már csak néhány olyan alkalom lesz, hogy együtt lehetünk. Aztán mindenki elindul álmai és az önmegvalósítás útján. De tudom, hogy találkozni fogunk még. Mert nincsenek véletlenek. Mint az sem véletlen, hogy négy teljes évre egymás mellé kerültünk. Homokszemekként éltünk egymás mellett négy teljes éven át. S csiszolgattuk egymást.

Felnőttünk és EMBEREK lettünk. Így csupa nagy betűvel. Éltünk álarccal vagy nélküle, de mindannyian gazdagodtunk ezalatt a néhány év alatt számtalan az életben való megálláshoz szükséges tulajdonsággal. Búcsúajándékként még csak annyit szeretnék mondani, hogy mindenkinek nagyon sok sikert kívánok valamint erőt és kitartást álmai eléréséhez! Öt év múlva találkozunk, ne feledjétek!