Éljen az abszolút vegetatizmus!

"* * * "

A purrogó-durmogó macska, ami figyeli minden egyes begépelt szót, kedves-kedvtelen társammá szegődésem rögös útjára lép. Figyel és nézi, ahogy ülök a gép előtt és vadul kalapálom a billentyűket, hátha sikerül utolérnem magam. Bár most erre épp csak fél órám van, gondoltam mégis magasztosabb a múzsák élén bevonulni a kreatív önkifejezés birodalmába, mint élni a megszokott-elbutult emberek tévéfüggő, megabrutális valóságát.

Szómámorkavalkád a tudatos tudattalanításról. A szó igazán meredek, eldurvult realitását tükröző értelmében persze.

Tényleg eljutottunk idáig?

A neoprimitívség korszaka kezdődik. A macska dorombol és én kómás fejjel próbálok valami értelmeset kierőltetni magamból. Ahogy látom, eddig még semmi mélyenszántó dolgot nem írtam, azt viszont meglepően választékosan.

De talán ez az, amiről igazán szó van. Csak írok, mert úgy érzem, hogy ez nekem most jó,-és talán legbelül, a tudatos felfogóképességem legeslegmélyén- tényleg akarok valamit, de ha egy magnumot fognának a fejemhez, akkor se tudnám kinyögni, hogy mit . Ahogy körbenézek szerény kis városunkban, azt veszem észre, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

A rohanó-rothadó zűrös fertőben, mely igazi katartikus csúcspontját talán éjjel éli, megannyi megveszekedett vadbarom futkos fel, s alá, csinálva a semmit. Mindenki csinál valamit, mégse csinál senki semmit. A hiperpasszív értelemkeresés megállíthatatlan cunamija. A lényeg az, hogy van. Aztán már minden rendben. De hogy „mi van?" és „miért?" esetleg „mi lesz?" kérdésekre választ keresni sokkal értelmetlenebbnek tűnő cselekedet, mint minden éjjel részegen és csontkészen tombolni részeg és csontkész ismeretlen-ismerőseink között. Aztán majd csak lesz valahogy.

Idegesít a macska. Abba kell hagynom oktalan-okfejtésem, ennem kell és a tegnapi delirium émelyítő érzésével még le kell számolnom.