"_ . _ . _"

Értéktelen értékek a nagyváros züllöt egyhangúságában. Meg nem értett szerelmetes lelkek tömege a gyomorforgató mocsokban.
A végső letargikus depresszió utolsó állomása, az önfeledt boldogságba vetett hit. Az áhított boldogság csúcsán állva a gúnykacaj és a szánalmat sugárzó hang elhalványodva törik meg a szirtek falain. Csak valami különleges, ismeretlen, szálló-szellő érzése borzongatja meg testünk minden porckáját, azt a benyomást keltve, hogy rossz helyen járunk.
Majd csak a hatalmas zuhanás közben válik világossá, hogy senki sincs aki elkapjon, mert mindenki a fejét fogja, vagy épp a nevetéstől megfáradt rekeszizmait karolja át kezével.
Néhányan a szánalom-tömeg centrumából sikeresnek mondják magukat, mert esés közben sikerült eladniuk önnön mivoltukat és levetkőzve mindent ami szent, megmentve életük, puha pénzre estek.
Végigtekintve a képmutatók, hazugok, álszentek és a megvetett lelkek tömegén vegyes érzésekkel telve vonhatjuk le a konklúziót.
Valami elromlott...
Visszapillantva a letűnt idők értékeire, érthetetlenül állunk e megdöbbentően gusztustalan világ elhervadt virágai felett. Kívülről talán még szépnek tűnhetnek valamelyik félrevezetett szerencsétlen számára, de belülről már rég rohadtak. Büdösek és kókadtak, élettelenek de még vegetálnak a saját szétbomlasztott világukban.
Ha kertész lennék, gazdag lennék, lenne dolgom, több is mint elég.