"_novella_"

Gyerekek voltak. Ők még tudták, hogy mi az igazi boldogság. Szeretet csillogott mosolygós szemeikben. Úgy nevettek, hogy kacajuk hallatán jó kedvük lett az arra haladó embereknek.

Fiú és lány kézen fogva futottak fel a kertbe. Olyanok voltak, mint két tojás. Felmásztak a cseresznyefára, két pofával ették az érett gyümölcsöket, és mint golyószóró köpködték ki a magokat, pöckölték egymásra.
Hasukat fogva a sok kacagástól és cseresznyétől másztak le a fáról, majd nevetve gurultak le a domboldalon, élvezték, hogy füvesek-földesek lettek. A nap boldogan kacsintott rájuk….

 Ági azon kapta magát, hogy megint álmodozik. Nem akart dolgozni, nem akart a munkára figyelni, játszatni szeretett volna.
- Kicsim, annyira szeretlek! – mondta ki hangosan, nem gondolva a következményekre –, s könny jelent meg a szemeiben.
- Ne sírj! – szólt csendesen Peti – tudod, hogy nem láthatják meg!
De Ágit most nem hatották meg a fiú szavai. Gyűlölte, hogy elfojtják az érzéseit, hogy nem mutathatja ki. Mint a vulkán, tört volna ki belőle.
C s a k a z é r t i s!
Meg akarta ölelni ikertestvérét, nevetni vele, játszani, ordítani, kiabálni. Földhöz vágta a laptopot. A felügyelő a csörömpölésre felkapta a fejét.
- Melyik szarházi volt már megint?! – ordította el magát úgy, hogy abba még a falak is beleborzongtak.
Ági nem bírta tovább.
- Én voltam az, maga undorító zsarnok! Gyerekeket dolgoztat, éhezteti, veri őket, miközben a külvilág úgy tudja, hogy segít rajtuk! Álszent féreg! Engedjen el minket azonnal!

Az igazságot sosem tudják elviselni azok, akik e szörnyű tetteket végrehajtják. Annyira elhiszik a saját hazugságaikat, hogy amikor szembesítik őket a valósággal… Isten tudja mi lesz velük…. szinte megbolondulnak… Kiszámíthatatlanná válnak.
Peti érezte ezt, ahogy a felügyelő duzzadó, vörös fejére nézett. Féltette testvérét, gondolta, ha felszólal, hogy ő volt, még mentheti a helyzetet.
- Ugyan, tisztelt főnök úr, ne figyeljen rá, ez csak egy bolond kislány, össze-vissza beszél. Én voltam, ne haragudjon, figyelmetlenség volt, nem fértem hozzá a műszerhez, és véletlenül lelöktem…..
Nem tudta folytatni, a felügyelő félbeszakította az ordításával.
- Kussoljatok átkozott fattyúk! Szart sem értek! Senkinek nem kelletek kis hülye árvák, én meg befogadtalak benneteket, munkát adok, és ez a hála?! Annyit kértem cserébe, hogy csend legyen! Na gyere te nagyszájú…
Megragadta a lány karját, és becipelte az irodába. Hiába kapálózott Ági.
Istennek pedig bizonyára fontosabb dolga akadt. Mire újra odafigyelt, a lány már megint a gyártósoránál állt, összetörten. Némán folyt a könnye.
Most szabad ugye – gondolta magában –, már megláthatja bárki….
A felügyelő elégedetten pöffeszkedett a székében. A többi gyerek rémülten folytatta a munkát, mukkanni sem mertek.
Amikor eljött a műszak vége, mint a cella, olyan különálló hideg, sötét szobába zárták őket.
- Én el fogok innen szökni – szólt át a falon lévő kis résen Ági a testvérének.
Peti kifakadt. Sírni kezdett. Kérlelte a testvérét, hogy térjen észhez. Úgysem sikerülhet. Vegye már észre, hogy senkinek nem kellenek. Nem akarta, hogy elmenjen. Itt legalább együtt lehetnek. Van fedél a fejük felett, és enni is kapnak.
Szinte már könyörgött a lánynak, hogy felejtse el hiú álmait. Törődjön bele a sorsába.
- De ez így nem élet, nem érted?! – ordított rá Ági.
Az éjjeli őr rávert az ajtajára.
- Kuss legyen! Alvás!
Egyikük sem tudott aludni. Forgolódtak egész éjjel.

Másnap különböző műszakba tették őket, nem találkoztak. Ági felügyelője most az a bamba, melák lett, aki helyettesítette a zsarnokot, ha az üzleti tárgyalásra ment. Eljött a lány ideje. Amikor a férfi ebéd után elaludt, hirtelen kirántotta az ölében lévő kulcsot. A kislány, aki a vele szemben lévő soron dolgozott, elámult. Neki hagyta meg üzenetét, adja át testvérének: megszökött, és ki fogja szabadítani őket is.
Kinyitotta a gyár ajtaját, és a kulcsot ledobva rohant, rohant, amennyire csak tudott. Amikor megállt, jó messze a gyártól, vegyes érzések kerítették hatalmába. Először olyan boldogság szállta meg, mint amiről mindig is álmodozott. Szinte szárnyalni látta magát, az emberek furcsán néztek rá, min mosolyog annyira ez a lány ebben a szürke, unalmas életben.
- Hát nem értitek? Nem érzitek? – gondolta – Milyen édes a szabadság! Annyira csodálatos ÉLNI! Látni az eget! A nap felhőkön átszűrődő sugarait! Hallani a madarak énekét, az autók zúgását! Beszippantani a virágok illatát, együtt repülni a széllel!
Aztán a hirtelen jött szabadság megrémítette. Egyedül volt, nagyon. Nem tudta, hogy mi lesz vele, merre menjen, mit tegyen.
Napokon át kóborolt, s a lelkesedése elfogyott. Éhes volt.
Munka kell! Étel kell! És a testvére… ki kell őt mentenie!
Számos helyet végigjárt. Sehol sem alkalmazták. Túl fiatal. Tapasztalatlan. Nincsenek kapcsolatai. Egyre csak a testvére szavai kongtak benne vészjóslón: senkinek nem kellünk!
Az emberektől kért segítséget. Volt, akitől kapott néhány falatot, de a legtöbben elutasították.

Elfáradt. Leült a tó melletti padra, és zokogni kezdett.
Sírása csak akkor maradt abba, amikor éneket hallott a közelből. Szipogva nézett fel: a vidám dallamok a templom felől érkeztek. Viktor bíborost ünnepelték. Hallott róla, a felügyelő sokszor panaszkodott, hogy sikeresebb és népszerűbb, mint ő, mert állítólag nála a gyerekek játszhatnak esténként, és a templomba is mindig elviszi őket.
Ági szemeiben felcsillant a remény. Igen, a bíboros lehet a megoldás, ő tényleg segít a gyerekeken, Peti, tarts ki kérlek, jövök érted!
Egyből a bíboroshoz rohant, mit sem törődve az őt éljenző tömeggel.
Előadta baját, mire a férfi így szólt:
- Kislány, most nem érek rá….
- De-de – habogott Ági – ez nagyon fontos, és azt mondták, hogy ön segít……..
- Nem érted, hogy nem érek rá?! Menj már innen! – szakította félbe dühösen a bíboros.

Ági már sírni sem tudott.
Elveszett. A hite, a reménye, ő maga is.
Gyenge lábain úgy vonszolta magát vissza a padhoz. Fáradtságában elbóbiskolt.

Gyönyörű álmot látott. Két tündér látogatta őt meg, kik varázslatos képességekkel bírtak. Szárnyaikkal betakarták a lányt, s a következő pillanatban már a gyár bejáratánál álltak. Az ajtó magától kinyílt. Olyan nagy fényesség áradt a tündérekből, amely elvakította a felügyelő szemét. A gyerekek, mintha bújócskáznának, boldogan szaladtak a tündérek után. Amazok akkorára nőttek, hogy színjátszós szárnyaikkal az összes gyereket körbevonták, és egy hatalmas házban találták magukat.

Mindenki saját szobát kapott, és ezek a tündéreknél is varázslatosabbak voltak: tele játékkal, fénnyel, színekkel, szépséggel átitatva… nyitott ajtókkal…
A hallban egy kedves arcú, idős néni fogadta őket, akiből áradt a szeretet. A gyerekek szinte egyként futottak hozzá, és ölelték meg. Innen az ebédlőbe mentek. Nem volt semmi luxus, sem kristály, sem porcelán. Volt azonban sok-sok laktató, egészséges étel, kedves szavak, együttérzés, önfeledt kacagás. Végre igazi gyerekek lehetnek!

Hát ilyen a meghitt otthon melegsége – ölelte át Petit Ági, majd a lány a fájó érzésre ébredt, hogy szeretett testvére nincs mellette, és csak a hideg padot öleli.
Dühös lett. Az éhség és reményvesztettség hajtotta, felvette a követ, amely az útjába akadt, szinte nem is látott, csak törte be a szembe jövő kirakatot.
- Hazug, csillogó csalás! Árulók!
A rémült tulajdonos – ilyen ijesztő is egy gyerek, vagy az igazság? – ki akarta hívni a rendőrséget.
A halk szavú zöldséges fiú végre lehetőséget kapott az élettől, hogy felemelje a hangját. Élt vele.
- Ő csak egy gyerek! Segítség kell neki, nem a hatóság! Hagyja békén! A biztosító majd kifizeti a kárát!
Hatott. A tulajdonos visszahúzódott, a fiú pedig bekísérte a lányt a pavilonjába.
Ági sírva mondta el a történetét. A fiú ételt adott neki, és megígérte, hogy segít a kiszabadításban.
- Most azonnal induljunk! – szólt Ági, és a remény lángja újjáéledt benne.
A fiú csitította. Nem szabad elsietni. Várjanak reggelig. Kidolgozzák addigra a tervet. Aludjanak egyet, a lányra is ráfér a pihenés. Itt biztonságban van.
Ági eleinte ellenkezett. Menni akart, azonnal, a testvére bajban van, segítenie kell neki, most azonnal indulniuk kell…
A zöldséges fiú hajthatatlan volt. Szégyellte még magának is bevallani az igazi okot, tetszett neki a szép kislány. Jólesett a közelsége, csak ma, még ma este vele legyen. Ki tudja, utána mi lesz, a szabadítás hogy zajlik le, látni fogja-e valaha.
Meggyőzte a lányt, aki úgy érezte, egyedül nincs már ereje útnak indulni.
Mégsem tudott aludni. Zavarta a fiú horkolása. Menni akart, alig várta a reggelt. S mikor a fiú végre felébredt, sürgette, induljanak már.
A fiú rámosolygott.
- Olyan édes álmom volt. Veled álmodtam…. megfogtad a kezem és….
De a lány félbeszakította.
- Nem érdekel! A testvéremet akarom!!!!!
A fiú mosolya fintorrá vált, és már megbánta, hogy a segítségét felajánlotta.
- Jól van, csak megnézem előbb a híreket – válaszolta unottan.
A tévét bekapcsolva szörnyű látvány fogadta őket: felgyulladt a gyár, ahonnan a lány megszökött, lángolt az épület.

Ágin úrrá lett a rémület. Gondolkodás nélkül rohanni kezdett. Mintha a szél kapta volna fel, azt sem nézte, merre megy, talán ösztönei vitték, vagy álmából a tündérek.
Az égő épület előtt találta magát. Zilált, egyre csak testvérét hívta. Semmi válasz. Másodpercek alatt dönteni…. Tűzoltók sehol, nem hallani. Berohant. A tűznyalábok úgy csaptak fel mellette, mint a dühös felügyelő arca, mikor az irodájába rángatta.

Beért a műhelybe, sikítozott a tizenkét bent rekedt, ijedt gyerek, az őrök, otthagyva őket mind kimenekültek….
Ági! – kiáltott fel Peti.
A lány odarohant hozzá, és megölelte. Sírva szorították egymást.
- Megmenekülünk! – szólt a lány, szemeiben a közeledő tűz lángja tükröződött – Kicsim, valóra válnak az álmaink! Láttam!....

 S ekkor felragyogott a fény, szivárványszínű csillámokat szórt az ég. Nevetve néztek fel, ölelték egymást, boldogan táncra perdültek. Szikrázó szárnyakon repültek el.
Gyerekek voltak, s tündérekké lettek…

Mire a tűzoltók kiértek, az egész épület porrá égett. Hogy a felügyelő börtönbe került-e, a bíborost leváltották-e? Azt csak az Isten tudja….