A hangtalan sikoly - magány és/vagy egyedüllét?

"”Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az un"

Kollektív magány - ez a paradoxon fogalom a jelenkor emberének legnagyobb fájdalma. De talán nem is csak a jelené. Csupán azért terjedt el manapság szélesebb körben ez a pusztító kór, mert ebben a rohanó világban az embereknek magukra sincs idejük - nemhogy egy kapcsolatra...

Magányt akkor érzünk, ha valami megmagzarázhatatlan hiányzik az életünkből. Nagyon sokan másokban keressük azokat a dolgokat, melyeket önmagunkban nem találunk meg.

Olvastam egyszer egy külföldi lapban egy régi mesét, mely kissé szokatlan módon közelítette meg ezt a problémát. A cikk szerint Isten háromféle embert teremtett: voltak nőnemű egyedek, hímneműek és hermafroditák. Minden szép és boldog volt mindaddig, amíg a kevert lények el nem követtek valami főbenjáró bűnt, melynek következtében a Teremtő büntetése az volt, hogy kettévágta őket. Azóta is mindegyik a másik felét keresi.

Nos, valljuk be, valóban érdekes megközelítése ez a dolgoknak. Talán abban azonban van némi igazság, hogy mindenkinek van egy párja a világon, aki teljessé teszi őt. De valóban az lenne az élet célja csupán, hogy megtaláljuk azt a bizonyos Másikat? Miért ne teljesedhetne ki az egyén önmagában - önmagától? Talán, mert az ember létezésétől fogva társas lény. Mindenkinek szüksége van társaságra - valakire, aki igazolja földi létét, cselekedeteinek helyességét vagy épp hibáit, érzéseit, valóságát.

Augusztus közepén én is belecsöppentem a nagybetűs Életbe, s azóta analizálom magam. Egy milliós nagyvárosban tanulok, dolgozom, élem a mindennapjaimat, ahol amint kiteszem a lábam a lakásból, emberek vesznek körül - mégis: magányos vagyok. A kötelességből intézett beszélgetéseken kívül egész nap csendben, egyedül vonulok. Így jól esik egy mosoly a metrón, vagy ha valakivel összetalálkozik a tekintetünk. Jól esik, mert - ugyan tudom, hogy én is csak egy vagyok a sok közül - valaki mégis észrevesz, reagál. Tehát igazolja azt, hogy fizikailag is létezem. És ez kellemes érzéssel tölt el.

Sokszor telnek el úgy percek, órák, hogy a város zaját kizárva ülök a folyóparton és bámulom a vizet. Ez általában olyankor fordul elő, ha úgy érzem, most jobb egyedül lenni. Azonban az egyedüllét és a magény között óriási különbség van. Az egyedüllét egy fizikai állapot, a magány pedig lelki. Az egyedüllét nem feltétlenül jelent negatív dolgot, a magány azonban kínzó, égető érzés. Üresség. Szinte már átmegy fizikai fájdalomba. Nem tudod, mit kezdj magaddal; nincs kedved senkihez és semmihez; képtelen vagy bármire is, mert szinte megbénít a fájdalom. Nem vagy fontos a világ számára és az sem fontos számodra. Csak lebegsz a lét és a nemlét mesgyéjén, s mikor egy fontosnak és működőképesnek hitt emberi kapcsolatod felbomlik, és kapsz egy újabb pofont az élettől, zuhansz lefelé a sötétbe. Minél lejjebb süllyedsz, annál nehezebb lesz kijutnod. Hiszel minél többször csalódsz az emberekben, annál nehezebben bízol meg valakiben, és annál nehezebben alakítasz ki újabb kapcsolatokat. De hát az emberek már csak ilyenek...

Minden esetre azért elgondolkodtató, hogy ez a bizalmatlanság valóban a másik féllel szemben él, vagy esetleg magunkkal szemben állítjuk?

Az egyén kiteljesedéséhez rögös út vezet; a Maslow-féle szükséglet-hierarchia kiválóan ábrázolja ezt. Először az alapvető fiziológiai szükségleteket kell kielégíteni, minden egyéb csak ez után következhet: a biztonsági szükségletek, a valahová tartozás érzése, az elismerés, a kognitív szükségletek, az esztétikai szükségletek, és a piramis csúcsán az önmegvalósítás.

Ha harcban állunk önmagunkkal, harcban állunk a világgal. Azonban ezt a harcot mindenkinek egyedül kell megvívnia.

Mindaddig, amíg úgy érezzük, hogy hiányzik valami belőlünk, másban fogjuk keresni. És mindaddig, amíg másokban keressük a dolgokat, magányosak leszünk. Az igazi diadal az, ha rájövünk, hogy mit is keresünk valójában, s hogy ez a valami bennünk is meglehet. „Csak" küzdeni kell érte.

Hisz az egész létezés egy harc - az élet ellen, mások ellen, önmagunk ellen, a magány ellen.