"Néztem a minap a Pókerarc című nagysikerű televíziós vetélkedőt, és feltűnt, hogy mennyire eltérő személyiséggel rendelkező emberek milyen kulturáltan el tudják rendezni anyagi jellegű ellentéteiket..."

Néztem a minap a Pókerarc című nagysikerű televíziós vetélkedőt, és feltűnt, hogy mennyire eltérő személyiséggel rendelkező emberek milyen kulturáltan el tudják rendezni anyagi jellegű ellentéteiket.

Felmerült előttem vérzivataros történelmünk, az a sok halál, árulás, tőr és méreg, több tucat Shakespeare-életműre elegendő, és azon kezdtem sajnálkozni, hogy dicső eleink nem rendelkeztek olyan kifinomult lehetőségekkel konfliktusaik lebonyolítására, mint egy efféle vetélkedő. Szegényeknek csak hurok, kard, meg a többi túlhaladott, barbár és embertelen módszer állt rendelkezésükre.

Fel is vázoltam magamban, hogyan zajlott volna le egy ilyen békés vetélkedő nemzetünk egyik legsötétebb korszakában, a kiskirályok zsarnokoskodásának idejében.

A műsor elején a három csimbókra eresztett hajú, tömött harcsabajusszal rendelkező ifjú Balázs vitéz, és a megfontolt, konzervatív Stephanus, a játék műsorvezetői bemutatják a résztvevőket. A jobb oldalon pöffeszkedik Csák Máté, Galgóc, Nyitra, Trencsén, és még megannyi erősség ura, Északnyugat-Magyarország rettegett oligarchája, cobolyprémmel szegett köntösében. Mellette Borsa Kopasz, Nagyváradról érkezett, foglalkozására nézve despota, akinek célja nem kevesebb, mint a döntőbe jutás, és a fődíj, az ország koronájának elhódítása. A következő versenyző az alliteráló nevű Aba Amadé, azután a sötét tekintetű Kun László, és sorban a többiek.

Hát nem szívet melengető gondolat, hogy ezek a nemes nagyurak, akik ráérő szabadidejükben seregeket küldözgetnek a másik híveinek felkoncolására, most egy levegőt szívnak, és mégsem esnek egymásnak azonnal az első, kezük ügyébe kerülő stúdiókellékkel?

Persze egy vetélkedőbe kérdések is kellenek. Ezek között egyszerűbbek (Előd, Kond és Vidor közül kiválasztani a kakukktojást), és bonyolultabbak (a magyarság sumér, neadjisten szíriuszi eredetmondáira vonatkozók) is szerepelnek. Itt aztán el lehetne felejteni buzogányt meg kardcsörtetést, és a lényegre koncentrálni: a tiszta, kristályos és ragyogó emberi intellektusra. Mennyivel békésebb és emberségesebb módja ez a hatalmi játszmák lerendezésének, mint az a sok szörnyű halálhörgés, és a fogaknak rémisztő csikorgatása!

Persze blöffölni is lehetne, mint rendesen, hiszen ez is fontos eleme a vetélkedőnek, s itt, ha nem is fizikailag, mint egy jól sikerült Mónika-showban, de szavakban azért egymásra ronthatnának a résztvevők. Persze az agressziónak itt is gátat kellene szabni: semmi „huj, huj, hajrá”, vagy „üsd, vágd, nem apád”; szelíden előadott érvek és blöffök jöhetnének.

Lenne aztán a dolognak még egy pozitív vonzata. Amikor ugyanis Balázs vitéz az interjúszobába kísérné mondjuk Aba Amadét, s ott felfedné előtte, hogy teljesen ostobaság volt megnyomnia a pánikgombot, s erre Aba úr könnyekre fakadna, az bizony sok nézőnek okozna kielégülést. Hja, mondhatnák az egyszerű parasztok, akarom mondani, várjobbágyok; odafent, az öregtoronyban sem tévedhetetlenek a nagyurak. És valamivel elégedettebben hajthatnák álomra fejüket bolhákkal teli szalmazsákjukra.

Az ám, mondhatják, ez így mind szép és jó, de végül is hogyan lehetne gyakorlatban kivitelezni a végeredményt, és ténylegesen egy kézbe, azaz fejre juttatni az ország koronáját? Mi a garancia arra, hogy ha tegyük fel Csák Máté megnyeri a vetélkedőt, a többi nagyúr nem ront rá, és nem próbálja erőszakkal elragadni tőle, ahogyan azt a régi beidegződésük diktálja? Sokat gondolkoztam a problémán, mire végül eszembe jutott a nagyszabású megoldás, ami egyrészt a közönség igényeit is kielégítené, másrészt hű maradna történelmünkhöz is.

Képzeljük csak el a jelenetet: Csák Máté, a legutolsónak megmaradt kiskirály koronájával kezében, gőgös diadallal végigtekint a közönségen és vetélytársain. Ám ekkor a közönség tagjai, akik valójában álöltözetes katonák, váratlanul előkapják az addig ruháikban rejlő kardokat és buzogányokat, a kiskirályokra rontanak, és addig ütik-vágják őket, amíg a legutolsó is vérbe fagyva nem fekszik a földön. Ugyanekkor felcsapódik a stúdió ajtaja, kibomlik a királyi lobogó, és hófehér lován, testőrsége élén, a legkiszámítottabb színpadiassággal beléptet Károly Róbert, hogy helyreállítsa a központi hatalmat az ország felett.

Mert azért tegyük szívünkre a kezünket, és valljuk be: bármennyire is emberséges és békével eltelt szívű tévénézők is vagyunk - azért mégsincs, ami jobban lekötné a figyelmünket a képernyőn, mint egy kis régimódi szaftos-véres öldöklés, kardcsattogással és halálhörgéssel. De hát ez így a normális.