Mikulás

"Bevallom, mindig is nyugtalansággal töltöttek el a csokimikulások. Az alábbi történetben igyekeztem racionális keretet adni a szorongásomnak."

A tizenkilencedik század végén az Északi-sarkon rádöbbentek, hogy az ipari forradalom hatására a föld népessége robbanásszerűen növekszik, és ennek következtében a céhes keretek többé elégtelenek a karácsonyi igények kielégítésére. A Mikulás kétségbeesett, de a krampuszoknak - mint általában mindig - támadt egy jó ötletük: mi volna, ha ezután gépekkel helyettesítenék az élőerőt? A Mikulás eleinte vonakodott, a karácsony szellemével ellentétesnek találta az ideát, meg hát, ismerjük be, régivágású öregúr révén félt is kicsit a kattogó-gőzfúvó masináktól, de végül belátta, hogy másként nem megy.

A krampuszok tervrajzokat és vaskos könyveket böngésztek, végül megépítették a legelső ajándékgyártó csudamasinát. Díszes ceremónia keretében adták át, a Mikulás leleplezte a tiszteletére piros vászonnal takart gépezetet, a lelkes krampusz-technikusok karokat és emelentyűket húzgáltak, csörlőket tekertek és tenyérnyi vörösréz gombokat nyomkodtak bőszen, a gőzgép meg nagyot pöffent, és kiköpte az első ajándékot, egy háromlábú hintalovat.

A Mikulás megkönnyebbülten törölte meg a homlokát lepedőnyi, piros zsebkendőjével, mert a gőzgép nem is volt olyan hangos és veszélyes, mint amilyennek elképzelte. No, ezzel egy életre be is fejeztük a gépesítési mizériát, gondolta magában, ám a krampuszok hamar felvilágosították arról, hogy ez még csak a szerény kezdet, és úgy tervezik, teljes csarnokokat fognak gépekkel beépíteni. Hiába kelt ki magából az öregúr, terjedelmes kimutatásokat lobogtattak meg az orra előtt a Föld népességének növekedéséről. Így végül nem tehetett mást - bár gyanította, hogy a népességnövekedés nem is jelent olyan égető problémát, alárendeltjei egyszerűen csak belelkesedtek a gőzgépek iránt -, beadta a derekát.

Teltek, múltak az évek. A krampuszok egyre csak gyártották az újabbnál újabb masinákat, és amikor a Mikulás időnként aggályainak adott hangot a növekvő mértékű, felesleges gépesítéssel, meg a karácsony eredeti szellemével kapcsolatban, leginkább csak a vállukat vonogatták, és a gyorsuló világra, meg a fejlődés szükségszerűségére hivatkoztak. Ug és Zog idején, érveltek, még mamut-vontatta kőszánokkal vittük a csontmarkolatú bunkósbotot a barlangi gyerekeknek, de lám, azóta áttértünk a rénszarvasra és a könnyű szánra. Ugyanilyen természetes az újabb technológiai váltás. Az öregurat nem igazán győzte meg a magyarázat, de nem tudott mit tenni, mert csak a krampusz-technikusok tudták kezelni a gépeket, neki pedig szüksége volt a szakértelmükre.

Körülbelül száz évig nagyjából minden rendben is ment, többé-kevésbé a Mikulás is beletörődött a folyamatos fejlődésbe, megszokta az egyre újabb és újabb találmányokat, a katódsugárcsövet, a mikrocsipet, meg a többit, sőt, magában kicsit még örült is neki, hogy a zajos gőzgépeket csendesebb technika váltja fel, de aztán a huszadik század vége felé megtörtént a baj. Az egyik csokimikulás-öntő gépbe a krampusz-technikus véletlenül egy G. I. Joe-gyártó gép futószalag-kódját táplálta be, s a mikulás és a kommandós szentségtelen nászából szörnyű teremtmények születtek.

Rosszindulatúak voltak, egy csokimikulás testével és egy G. I. Joe agresszivitásával rendelkeztek, és pár percen belül, mielőtt bárki észbe kapott volna, kirobbantották a lázadást. Lerohanták a gyanútlan krampusz-technikusokat, egyik gépet a másik után programozták át, míg végül mindegyik hozzájuk hasonló agresszív csokimikulásokat gyártott. Mire a krampuszok észbe kaptak, már rabláncra is fűzték, és mind egy szálig eladták őket majomnak egy cirkuszba. A Mikulást ugyan nem bántották, mert hasonlított rájuk, de a biztonság kedvéért láncosgolyót kötöttek a szakállára, hogy ne tudjon messzire szökni.

Onnantól kezdve egyre újabb és újabb gyárakat létesítettek az Arktisz mérföldes jege alatt, gyártották a csokimikulás-seregeket, szervezkedtek és esküdöztek, bizottságokat alakítottak és tanácskoztak, sőt, primitív csokoládé agytekervényeikben még egy homályosan megfogalmazott istent is kitaláltak, akit Kozmikus Szájnak neveztek. Végül, mint minden agresszív fiatal hatalom, akinek expanzióra és külső ellenségre van szüksége, ráleltek az emberiségre.

Az emberiség, verte csokoládé-öklével pulpitusát legfőbb szónokuk, a világ legaljasabb társulata! Először úgy tűnik, örülnek a magunkfajtának, hazavisznek, cipőbe raknak, meg ablakba, álszenten mosolyognak, aztán a végén, amikor megnyugodnánk, egyszer csak vadállat módjára szétmorzsolják az arcunkat a hüvelykujjukkal, és mohón felfalnak!

Az embereket, ágált a legfőbb szónok, el kell törölni a Föld színéről! A módszert már meg is terveztük! Évről évre növeljük a termelést, csendben kiszolgáljuk az igényeiket, mintha még mindig a Mikulás, meg a bandája irányítana, de közben titokban egyre több gyárat építünk, egyre több testvérünket teremtjük meg! Ellepjük a boltokat, a szupermarketek polcait, a benzinkutakat és cukrászdákat, mind több és több polcot foglalunk el, és ők még csak gyanakodni sem fognak, lassan megszokják, azt hiszik, ez a bőség is az ünnep része!

Aztán, amikor eljött az idő, a Mikulás télfúvó masináival fagybilincsbe borítjuk a bolygót, mint valami hatalmas kókuszgolyót, és csak gyártjuk, gyártjuk testvéreinket, csokoládécsizmácskáink alatt cuppogni fog a hó, soha véget nem érő, émelyítő ünnepet borítunk a világra! Csokoládéval borítunk mindent, és amikor elkészült ez a gigászi Ferrerro Rocher, megnyílik a hatalmas Kozmikus Száj, befalja az egészet, és mi mindannyian egy hatalmas, boldog Mikulás-alakú csillagködben egyesülünk majd, amit gyomra mélyűri sötétségéből böffent fel!

A többi csokimikulás a beszédet hallgatva vörös sapkácskájában, vörös székecskéjén ülve lelkesen vörösre tapsolta a kezét, mint valami szovjet pártkongresszuson, és csak mosolyogtak és mosolyogtak, de a szemük sztaniolpapír volt, hideg ezüsttel csillogó.

A Mikulás ezalatt a folyosók és a zakatoló mikulásgyártó-, meg csomagológépek labirintusában bolyongott félholtan, mint a karácsony elfeledett szelleme az öntudatra kelt gépezetben.