Foci

"Bevallom férfiasan, illetve attól tartok, inkább férfiatlanul, hogy nem kedvelem a focit. Illetve egyből ki is javítom magam: azt a játékot, amit manapság focinak neveznek, tehát a pankráció, a gladiátorviadal és a rögbi keverékét. "

Bevallom férfiasan, illetve attól tartok, inkább férfiatlanul, hogy nem kedvelem a focit. Illetve egyből ki is javítom magam: azt a játékot, amit manapság focinak neveznek, tehát a pankráció, a gladiátorviadal és a rögbi keverékét. Pacifista vagyok, mindig is az voltam, én inkább a műkorcsolyát szeretem, meg a társastáncot, a sakkról nem is beszélve, és különben is, úgy vélem, ha alkalmilag összejön néhány fiatalember, sokkal hasznosabb módon is el tudják ütni az idejüket. Példának okáért beülnek egy hangulatos kiskocsmába, és néhány fröccs kíséretében eszmét cserélnek a buddhista létfilozófia alapvető kérdéseiről, miközben nem mellékesen a nemzetgazdasági mutatókat is fellendítik, tekintve az alkoholos italok magas jövedéki adóját.

Mondom, nem kedvelem a focit, de mivel remete sem vagyok, és az utóbbi időben minden az európabajnokságtól visszhangzott, hát hellyel-közzel én is figyelemmel kísértem az eseményeket. Hogy a hely általában a kedvenc kiskocsmámat, a köz pedig a két korsó sör közti, rövidke időintervallumot jelenti, semmin nem változtat.

Éppen a spanyol-olasz mérkőzés ment a kocsma tévéjén - amin a játékosok időnként úgy eldugták a labdát, hogy időnként talán még ők sem találták meg, nemhogy az egyszeri tévénéző -, amikor hirtelen megvilágosodtam. Egyik pillanatról a másikra eszembe villant egy játék terve, ami külsőségeiben itt-ott hasonlítana ugyan a focira, ám annál sokkal kevésbé volna agresszív, és a meccsek utáni kötelező verekedésen kívül egyéb tekintetben is összehozná a különböző nemzetiségű szurkolókat.

A stadionokat persze nem kellene lebontani hozzá, hiszen beláthatjuk, az gazdaságtalan volna, és a csapatonkénti tizenegy játékost sem kellene állásából elbocsátani - így is éppen eléggé elkeserítőek Földünk munkanélküliségi mutatói. Ám a bőrgolyó testi épséget veszélyeztető hajkurászása helyett, ami - ezt felnőtt emberekként mindannyian elismerhetjük - modern századunkban teljesen túlhaladott tevékenység, a játék középpontjában kondérok, lábasok és serpenyők állnának. Röviden összefoglalva arról volna szó, hogy a pályára lépő csapatok feladata egyik jellemző nemzeti eledelük elkészítése volna, és aki a legfinomabbat főzte, az vihetné el a fődíjat: az aranysparheltet.

Az új sportág számos előnye közül az egyik a hely-, és pénztakarékosság. Egyetlen stadionban főzhetnék ugyanis a csehek a knédlit, a románok a puliszkát, a franciák kígyóval-békával fűszerezett tengeri herkentyűiket, az angolok a vesepudingot, a görögök a gyrost, és így tovább; mialatt szurkolóik tízezrei illatoktól feltüzelve, őrjöngve rázhatnák a tribün vasrácsait. Ráadásul amellett, hogy ily módon betekintést kaphatnának egymás kultúrájának ezen szegmensébe, a nézők még jól is laknának, így egy esetlegesen unalmas mérkőzés végén sem mondhatnák, hogy jegyvásárlásra költött horribilis összegeik teljesen kárba mentek.

Természetesen minden játékhoz szükség van szabályokra. Esetünkben a legnagyobb szabálytalanság a les volna. Az ellenfél kondérjába leselkedő játékost kiállítással lehetne büntetni, aki azután csak a pálya széléről, kopogó szemmel kísérhetné figyelemmel az eseményeket, és aki ráadásul a következő mérkőzésig eltiltást is kapna - természetesen a kedvenc ételétől. Szabadrúgást bármikor lehetne ítélni, mivel ebben a játékban ez azt jelenti, hogy főzés közben berúgni szabad. Persze csak saját felelősségre.

A játékvezető átvedlene főétekkóstolóvá; ő döntené el, hogy melyik csapat nyerte a rangos megmérettetést. Az asszisztensek funkciója nyilvánvalóan a nevükben rejlik; ők volnának azok, akik a főzéshez asszisztálnának, és a mechanikus tevékenységeket végeznék, mint például a rituális krumplinyúzás, vagy a hagymasiratás. Természetesen ők sem a hagyományos, mord képű, szőrös lábú, színes zászlócskájukkal a pálya szélén fel-alá rohangáló férfiak volnának, hanem lengén öltözött modellalkatú hölgyek, akik jelentősen növelnék az esemény vizuális minőségét.

A játéknak egyáltalában nem mellékesen magyar vonatkozású előnyei is volnának. Nem kellene ugyanis ezek után hatalmas pénzekből Lothar Matthäusokat, vagy Erwin Koemanokat hazánkba szerződtetni; elég lenne elővenni Benke Laci bácsit, mint mesterszakácsot, és hipp-hopp megoldódna a szövetségi kapitány kérdése. Gyanítom, az ATV bugyraiban történő kavarását figyelembe véve ő jóval olcsóbban elvállalná a feladatot.

Az sem jelentene különösebb hátrányt, ha a magyar sportéletre olyannyira jellemző pénzügyi problémák miatt esetleg nem a profi liga megfizethetetlenül drága játékosai, hanem mondjuk a Tisza-Maros megyei III. osztály pitvarosi csapatának fiai állnának ki a pályára. Egyrészt nekik polgári foglalkozásuk is van, ergo a profikkal ellentétben egyikük-másikuk talán még a főzéshez is ért; másrészt, ha véletlenül apróbb problémák is merülnek fel kondíciójukkal kapcsolatban, mint a magyar focistákra időnként jellemző sörhas, vagy dongaláb, az ebben a sportágban egyáltalán nem kizáró tényező.

Időnként aztán a magyarok titkos fegyverét is be lehetne vetni, merthogy mi azzal is rendelkezünk. Na persze itt nem a nyereg alatt puhított húsra gondolok, afelett egy ezredévnyi nemzedék lépett már túl gasztronómiailag; hanem az igazi európai unikumnak számító Erős Pistára. Ezt a csodaszert a gyúró (aki mellesleg a tésztát is gyúrja, teszem azt a bajai halászléhez) a játékosok esetleges lankadtsága esetén előkaphatná, jól átdörzsölhetné vele fiainkat, mire ők garantáltan új lendületbe jönnének.

És ha időnként esetleg még ez a csodaszer sem használna, még mindig ott volna - nomen est omen - Gulyás László, aki színvonalas kommentárjával biztosan megmentené a helyzetet, és kimosdatná befürdött fiainkat egy esetleges szégyenteljes szituációból. Ilyen ínycsiklandó névvel ez nem is lehet kétséges.

Végszóként pedig, ha arra a sok borzalomra gondolunk, amit a vén Európa Kárpát-medencén kívül élő népei összekotyvasztani képesek, végre mi, magyarok is komoly esélyekkel indulhatnánk egy nemzetközi megmérettetésen. Így, ha már a futballban nem is, ebben az új, ám lehetőségekkel teli, ráadásul a végletekig békés sportágban újra bekerülhetnénk Európa vérkeringésébe - és ha a meccs előtt fiaink vérkeringésébe egy kupicányi eredeti magyar birsalmapálinka is bekerülne doppingszerként, hát végképp garantált volna a győzelem.

Mert lássuk be, gasztronómiailag azért még mindig Európa élvonalába tartozunk. És szerencsére ehhez még focizni sem kell tudni.